A Philip K. Dick klasszikus sci-fijéből forgatott sorozat eleinte a provokatív reklámkampánya miatt volt elsősorban nevezetes, ám az első rész az Amazon történetének legtöbbet streamelt saját gyártású pilotja lett, és még a kritikusok is szerették az egész első évadot.A sorozatot az X-aktákban is dolgozó Frank Spotnitz csinálta, és olyan színészeket is megnyert ugyan, mint az őrülten jó pasi hírében álló Rufus Sewell vagy a csodaszép Alexa Davalos, de Az ember a fellegvárban (The Man In The High Castle) igazi erénye mégis egy sosemvolt világ ötletes ábrázolása volt.

Spotnitz ugyan elég szabadon bánt Dick regényével, de azért a lényeg megmarad: a cselekmény egy olyan 1962-ben játszódik, melyben a tengelyhatalmak nyerték meg a világháborút, Amerika pedig felerészt náci, felerészt japán megszállás alatt áll, nem számítva egy semleges pufferzónát a Sziklás-hegység vonalán.

Hitler még él ugyan, de fél lábbal a sírban, és reális a veszély, hogy az örökségére pályázó hiénák közül egy olyan kerül majd hatalomra, aki nukleáris csapásokkal teszi el az útból Japánt, mellyel a Reich valódi hidegháborút vív. Feltűnnek Hitleren kívül más, történelmi személyek is (itt például Reynhard Heydrichet nem ölték meg cseh ellenállók 1942-ben), de a főszereplők az egyszerű emberek, akik a megszállt Amerikában próbálnak boldogulni. Ki úgy, hogy kollaborál, mint John Smith, aki az amerikai náci bábállam magas rangú SS-tisztje lesz, mások inkább a maroknyi ellenállóhoz csatlakoznak, mint Juliana Crain és Frank Frink, és van a kettős ügynök Joe Blake, aki maga se tudja igazán, kivel is van éppen.

Az első évad végén egy igazi cliffhangerrel aztán a japánok amerikai szatellitállamának egyik minisztere, Tagomi átmeditálta magát a valódi, a filmbelinél sokkal vidámabb 1962-be, miközben sikerült jól összezavarni a nézőket azzal, hogy akkor most ki is az a címbeli Ember a fellegvárban? Valami sámánszerű titokzatos alak, aki ijesztően valódi filmeket forgat más-más alternatív valóságokról, vagy inkább a filmeket mániákusan gyűjtő Hitler Nagyúr az? A december végén érkezett második évad innét folytatta, de közben komoly változás történt a parancsnoki hídon, ugyanis Spotnitz menet közben kiszállt, és az évadot igazi showrunner nélkül fejezte be a sorozat. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy több kritika is leszedje a keresztvizet Az ember a fellegvárbanról: a Vox egy érthetetlenül buta cikkben egyenesen az év legrosszabb sorozatának titulálta, de mások is háborogtak.

Az igazság ezzel szemben az, hogy a második évad jobb az elsőnél is. Én például egy kicsit nehezen barátkoztam meg az első évaddal: hiába volt baromi izgalmas az alapszituáció, és hiába tetszett, ahogy megvalósították a hatvanas évek megszállt Amerikáját, kicsit unalmasan indult, és csak a végére pörgött föl, és lett belőle az a feszes thriller, ami azóta is. Akkor viszont már szívesen néztem volna tovább. A második évaddal kapcsolatban viszont a legnagyobb problémám az volt, hogy mi az istenért nem lehet megnézni az Amazon Prime-on, ha már egyszer a saját sorozatukról van szó? Le is mondtam az előfizetést, és kénytelen voltam más megoldások után nézni - komolyan, mintha a kőkorszakban élnénk. Spoilerek a továbbiakban!

Lehet, hogy Spotnitz kiszállt, de az Amazon szerint a cselekmény a későbbiekben sem tért el az általa lefektetett irányoktól, és megmondom őszintén, nézőként nem is tűnt fel, hogy komolyabb változás lett volna. Leszámítva, hogy még izgalmasabb volt az első évadnál - bár a napokban bejelentett harmadik évadhoz újra lesz showrunner a csatorna ígérete szerint. De ez mindegy is, mert tényleg úgy tűnik, sikerült olyan stabil sínre rakni a sorozatot, hogy simán kibír ilyen változásokat is. Még komplexebben sikerült ábrázolni a szereplőket, és tényleg megfelelően árnyalt az összes főbb karakter, nincsenek gonosz nácik és hős szabadságharcosok, sőt: a végén pont a két legnagyobb szemétláda, Smith és Kido fognak össze az atomháború ellen, miközben például a San Franciscó-i ellenállók vezetője, az arrogáns bunkó Gary az egyik legellenszenvesebb szereplő az egész sorozatban. De az utolsó részben kinyírt George Dixonért se nagyon fájhatott a szívünk a végén, Tate Donovan ide vagy oda.

Külön öröm, hogy a jelek szerint kiírták a sorozatból az iszonyúan idegesítő, hisztérikus és mindenre szélsőségesen reagáló Frank Frinket (Rupert Evans), miközben szép csendben fontos szereplő lett a sokkal szórakoztatóbb régiségboltos, Robert Childan (Brennan Brown), ahogy egyébként az eredeti könyvben is. És bár érdekes volt, ahogy a maffiát helyettesítő jakuzát beemelték a sztoriba, a japánok által megszállt nyugati országrészt az első évadban már kellően bemutatták, a második évadban a nácik voltak az izgalmasabbak. Mindenekelőtt az, hogy sok jelenet játszódik a szupermodern Berlinben (a környezettudatos árja fiatalok dekadens-drogos összejövetele például mennyire vicces volt már?!), ahol egyre több minden derül ki a Birodalom természetéről, és az alkotók még tovább játszottak azzal, amellyel már az első évadban is zavarba ejtették a nézőket, akik azon kapták magukat, hogy Hitlernek drukkolnak. És miért ne drukkolnának, amikor láthatóan a Heydrich- vagy Heusmann-féle újgenerációsok sokkal veszélyesebbek, hozzájuk képest még Himmler is egy kedvesen régimódi tanár bácsinak tűnhet.

Az igazi főszereplő viszont az évadban John Smith és családja volt: a felesége, Helen is komoly szerephez jutott, és talán az őt megformáló Chelah Horsdalé az évad legparádésabb alakítása, pedig nagy a verseny. Sőt, míg az első évadban pont az is probléma volt, hogy a főbb szerepeket játszó színészek nem brillíroztak igazán, most sokkal több jó alakítást láthattunk. De sehol sem láthattuk az érzelmek ilyen széles skáláját, mint Helen és John első ránézésre átlagos és ideális, kertvárosi amerikai családjában.

Azzal pedig, hogy látjuk, Smith még ‘45-ben is az amerikai hadseregben harcolt a nácik ellen, igazán érdekes csavart kap az ő háttere is, de így sincs okunk kételkedni az ő meggyőződésében. Helen már nehezebb ügy, hiszen számára a család az első, amely pont az Eszmétől kap egy jókora pofont az évad utolsó részében, amikor a fiuk, Thomas önként veti alá magát a szabálynak, miszerint gyógyíthatatlan, munkaképtelen betegekre nincs szüksége a tökéletes társadalomnak. Ha valami, ez alaposan próbára teszi majd Smith hitét is, pláne, hogy ő a saját szemével is láthatta Berlinben, micsoda kupleráj van a színfalak mögött a vezetésben, ráadásul már előtte is szabotálta a berlini kollégája utasítását Savannah szétbombázásáról.

Az a szál is végig erős volt, ahogy Juliana beférkőzik Smithék bizalmába, és láthatóan viaskodik azzal, hogy emberileg egyiküket-másikukat szimpatikusnak is találja (különösen Thomast). Semmi sem fekete vagy fehér a sorozatban, de hát hogy is lehetne, amikor még csak azt sem tudhatjuk, melyik valóságban is vagyunk éppen? Legalábbis Tagomi miniszter egyre kevésbé, hiszen ő egyre hosszabb látogatásokat tesz a másik valóságban, és menet közben az is kiderül, hogy többen is vannak, akik úgy járkálnak a különféle síkok között, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Elsősorban ez az a szál, ahol a legtöbb kérdés maradt: van-e kizárólagos valóság, és melyik az? Hogy készülnek az igazi Ember a fellegvárban, Abendsen filmjei? Miért gyűjtötte őket a Führer? Honnét került elő a végén feltűnő Trudy? És miért nem marad Tagomi a napsütéses 1962-ben, ahol még él a családja is? És mit fog kezdeni a végén megkapott filmekkel?

Rengeteg kérdés, és még bőven maradt egyéb is a harmadik évadra: mi lesz az évadban elhanyagolt Joe/Juliana szállal? Végleg meghasonlik-e a fiát elveszítő Smith? Lesz-e bármi funkciója a Pinokkió-fejű Ednek? És végül, az igazán fontos kérdés: betör-e a semleges zónában már formálódó korai rock and roll a megszállt területekre is? Csupa izgalom, ráadásul a jó hír az, hogy az alternatív történelem-rajongóknak jöhet egy újabb sorozat: a Len Deighton regényéből forgatott SS-GB, mely a nácik megszállta Nagy-Britanniában játszódik, és ha minden igaz, az idén már tényleg műsorra tűzi a BBC.