Hétfőn este az HBO-n lement a Trónok Harca hatodik évadának hetedik része. A meglepő visszatérésekkel dúsított epizód spoileres kibeszélője a tovább mögött olvasható.

Egyre nehezebb dolga lesz a készítőknek, ha igazán sokkoló tragédiát akarnak bemutatni, ami tényleg megérinti a nézőket, mert a hatodik évadra megedződött mindenki, Ned, Vörös Nász, Oberyn és Hodor után egyre nehezebb lesz előjönni valami olyasmivel, ami tényleg földhöz vágja a nézőt. Ian McShane (Al Swearengen a Deadwoodból) feltűnése egy tökéletes szerepben, önmagában pont ilyen, mert egy kevésbé megnyerő és karizmatikus színésszel sokkal kevésbé hatott volna meg bárkit is egy újabb, a képernyőn alig pár percet eltöltő karakter halála. (Egy csoport ártatlan nő és gyermek lemészárlása már nem tudja kiverni a biztosítékot.) Ray testvér remek felvezetést kap, az egész kommuna (vagy nem tudom minek hívjam) üdítő színfolt, hiszen a legtöbb helyen teljesen hiányzik az emberekből a remény, rajtuk viszont látszik, hogy igyekeznek újraindítani az életüket békességben és szeretetben.

A rész végére persze kipukkan ez a buborék és kiderül, hogy Westeroson jelenleg nem nagyon van lehetőség arra, hogy az ember ilyen jóindulatú, ártatlan és békés életet éljen. Valamennyire persze unalmas, hogy a Vérebnek is egy újabb bosszúhadjáratra van szüksége ahhoz, hogy visszakeveredjen az események fősodrába. Ezért az utolsó kép, ahogy felveszi a baltát nem tudott igazán hatékony lenni. De a teljes történetszál siker és nem csak azért, mert McShane minden egyes pillanatban szenzációs a képernyőn. Az is segít, hogy az epizódot író Bryan Cogman jó mondatokat adott a szájába és ha valami a vallás igazán lerágott téma mostanra mégis működnek a prédikációk azzal együtt, hogy végig minden a Vérebről szól.

Sandor Clegane-ről annak idején kevesen gondolták volna, hogy az egyik legérdekesebb és legszerethetőbb figurája lesz a sorozatnak. Visszatér a történetbe Brienne-nel vívott ádáz csatája után és rögtön tematikusan is kapcsolódik a az évad központi témájához, hiszen körülbelül a halálból jött vissza és a Septon többször hangsúlyozza, hogy fogalma sincs ez az egész hogyan történhetett meg. Csak azzal lehet magyarázni, hogy az a bizonyos felsőbb hatalom, amiről az emberek egy része tudja Westeroson meg Essoson, hogy létezik, még valamit akarnak ezzel a Vérebbel, mert nem hagyták meghalni. Az epizód ráadásul A törött ember címet kapta a keresztségben, ha valaki akkor ő aztán tökéletesen megfelel a leírásnak.

Ami még fontos lesz az epizódban, hogy ezek a bizonyos törések egyszerre fizikai és lelki eredetűek. Esetében ott van az arca, mint elég durva seb, de tudjuk, hogy érzelmileg legalább ennyire nyomorék lett az évek alatt. Ezek után szinte nevetséges, hogy azt mondja Ray testvérnek, hogy az istenek nem büntették meg őt. Valójában keveseket büntettek jobban és elég ügyes, hogy valaki aki egyértelműen negatív figurának indult a sorozat kezdetén, milyen hosszú utat tett meg addig, hogy most mindenki örömmel köszöntse őt újra a képernyőn és egy emberként szurkoljon azért, hogy a baltájával széttrancsírozza a Lobogó Nélküli Testvériség lovasainak koponyáját.

Ott van még nekünk Jaime, aki miután megnyomorított egy kisgyermeket, pusztán azért mert rosszkor volt rossz helyen, nem sokkal később maga is szopóágra került és bár sérülésének leglátványosabb pontja nyilván a karjának az elveszítése volt, de azóta búcsúznia kellett a hivatásától meg szerelmétől is. Vagyis Jaime Lannisterre legalább annyira illik minden, amit Sandorról leírtam, hiszen az első évadban, mikor pökhendi módon zúzta le Eddard Starkot akkor azt hiszem kevesen voltak, akik nem gyűlölték tiszta szívből. Azóta viszont sok időt töltöttünk vele és sokkal jobban megismertük, most pedig a közönség jelentős részét tudhatja a pártján, de ehhez neki is meg kellett törnie. Ha még mindig az a makulátlan szőke herceg lenne, aki henceg a vívó tudásával, nem sokkal kevésbé lenne elviselhetetlen, mint Joffrey volt annak idején.

Ezek a sérülések viszont bizonyos helyzetekben jobb hadvezérré is tették, mert egy ereje teljében lévő Jaime-nek eszébe sem jutna tárgyalásokat kezdeni a Fekete hallal. Szó sincs arról, hogy itt ez volt a tökéletes döntés, mert látszik az epizódból, hogy elég szar helyzetben vannak a Lannister-Frey seregek, mégis az a sok szenvedés néha hozzá tud járulni ahhoz, hogy az ember bizonyos helyzeteket jobban kezeljen. Ha megérkezik Brienne akkor még érdekesebb lesz nézni, hogy a Királyölő hogyan reagál az északon történtek hírére. Nem véletlenül emlegetik fel rögtön az ígéretét a Stark lányokról.

Nőket is találunk szép számmal, akikre illik az epizód címe. Margaery-t talán megváltoztatta a börtönben töltött idő, de valójában ugyanazt csinálja, mint eddig csak a következő fokozaton. Eddig megjátszotta, hogy szereti a szegényeket, most megjátssza, hogy ezt tényleg bánja és közben igyekszik elmerülni a vallási szövegekben annyira, hogy valódi céljai ne tűnjenek fel a Főverébnek sem. Ehhez jön hozzá, hogy Nagyanyjának elárulja, nem veszítette el teljesen az eszét, viszont ez alapján képtelenség eldönteni, hogy azért küldi el a Töviskirálynőt, hogy biztonságban legyen, vagy azért mert útban van a terveinek. Azt sem tudni biztosra, hogy Lorasról lemondott és elfogadta a halálát vagy meggyőzte magát, hogy ez az egyetlen esélye, hogy megmentse a testvérét, amihez rövid távon ilyen hatalmas áldozatokat kell hozni és úgy csinálni, mintha minden rendben lenne azzal, hogy börtönben van.

A Starkok szenvedését első sorból követhettük az első évadtól kezdve, így Sansa tragédiáira nem kell külön kitérni. Ahogy Jonnal és Davosszal elindulnak sereget építeni kiderül, hogy a múltbéli cselekedetei nem igazán fekszenek jól az Északi házaknál, akiknek az az egyik jellemzőjük, hogy nem felejtenek. Így az sem marad említés nélkül, hogy hozzáment egy Lannisterhez, majd egy Boltonhoz. Azzal védekezik, hogy csak tette, amire a túléléshez volt szüksége, ebből úgy látszik, hogy ez a lányok sorsa. Meg kell játszani magukat, különböző szerepet kell felölteni annak érdekében, hogy a környezetüket a saját céljaiknak megfelelően manipulálják. Margaery és Arya története hasonló húrokon játszik. 

Van viszont egy nő, aki képtelen volt megjátszani magát, mindig az érzelmei vezették, ami meg is bosszulta magát. A sorozat főszereplői általában nagyon szar helyzetben vannak, de Cersei az erős mezőnyből is képes kiemelkedni. A Töviskirálynő az arcába is mondja, hogy minden szar a fővárosban neki köszönhető, mostanra a hatalmas zombi testőrén kívül nem is maradt más, akiben megbízhat, vagyis jobban járna, ha összeszedné magát meg a maradék becsületét és elhúzna. Cersei tragédiája viszont az, hogy tudja, Tommen előbb utóbb úgyis meg fog halni, ennek fel kellene szabadítania őt jelenlegi helyzetéből, de hiába van tisztában a sorsával az érzelmei béklyót kötnek rá. Kíváncsi vagyok meddig húzzák még a tárgyalását, de ezen a ponton egy kedvező ítélet után sem tudom, hogy miben bízhat még a szebb napokat látott egykori királyné.

Ahogy fentebb írtam, ezek a bizonyos sérülések egyáltalán nem csak fizikai bántalmazás vagy csonkítás eredményei, Ramsey Sansa testén okozott sebei valószínűleg már begyógyultak, de azok, amiket a lelkén ejtett örökre ott maradtak. Ahogy igaz ez Theonra is, aki lehet, hogy meg tud inni annyi sört, hogy több élet költözzön belé legalább egy időre, de hosszú út áll előtte míg Rasey kínzása alól ki tudja vonni magát. Itt nehéz eldönteni, hogy a fizikai vagy a lelki bántalmazások okozzák a nagyobb gondot. Ray testvér remekül világít rá a tényre, hogy az erőszak egy kór, ami folyamatosan terjed, pláne akkor ha az emberek bosszúra esküsznek. Látjuk, hogy ez milyen szinten fertőzte meg Westerost és mindenütt ennek a kórnak a maradványaival kell megküzdeni.

Jon, Sansa és Davos bárhova mennek szövetségest keresni, először azzal szembesülnek, hogy bizony a múltban rengeteg okot adtak a Starkok arra, hogy a kutya se akarjon nekik megint segíteni. Talán nem a legizgalmasabb részei a sorozatnak, ahogy múltbéli sérelmeket emlegetnek fel a karakterek, ennek ellenére az epizódot író Cogman kihozta belőlük a maximumot és a furcsa térbeli ugrálások ellenére is jól működött a seregépítés sziszifusziságának ábrázolása. Szintén fontos, hogy mindegyik ház saját szemszögéből teljesen jogosan kérhette számon a Starkok korábbi mulasztásait és tökéletesen érthető, hogy senki nem akar itt már háborúzni.

Amiért szintén remek nézni Jonék jeleneteit, hogy végre kimondva arról van szó, hogy a halottak elleni harc miatt kell egyesülni, nem egyéb rivalizálás vagy bosszú miatt. Nagyon hiányzott már, hogy emberek széles tömegei elfogadják a halottak seregének közeledtét és velük foglalkozzanak. Ezen a téren a sorozat végre túljutott a frusztráló szakaszon és Havas Jonból egy értékelhető főhős lett. Mikor a vadakat próbálja meggyőzni, abban a jelenetben különösen ügyes volt Kit Harrington, akiről tudjuk, hogy nem a legnagyobb színész a sorozatban, mégis működtek az szavai arról, hogy tényleg nem kellene senkit erre kérnie, de nincs más választás jelenleg. Ez persze Ramsey ellen ugyanaz a kicsinyes bosszú, amiből annyira elegünk van, de igaza van abban, hogy a Mások ellen való felkészülés nem megy anélkül, ha nem egyesíti a északon a házakat és nem rendezi a Deressel kapcsolatos ügyeket.

Ha pedig összehasonlítjuk az előző részel, akkor mennyivel jobb volt Davos lelkesítő beszéde, aki azt mondta, hogy együtt kell harcolnunk a halottak ellen azért, hogy túléljünk, mint Dany szövege az előző rész végén, ahol a hódítás, leigázás, az ő személyes ambíciójának beteljesítése volt a lényeg, nem az élet megőrzése, megmentése. Az különösen szép, hogy a legnagyobb fenyegetés is a bosszú miatt jött létre, vagyis innentől fogva egyértelmű, hogy mi a sorozat legalapvetőbb témája.

De egyetlen cél sem tud annyira nemes lenni, hogy az emberek, mint valami gépek, átkattanjanak és normálisan, előítéletektől mentesen viselkedjenek. Ehhez az életszerűséghez hozzájárul a civakodás Jonék táborában, ahol láttuk, hogy csak azért, mert odafent az okosok eldöntötték, hogy együtt kell harcolni a vadakkal, mert most igazán nagy a para, az emberekből nem múlik el az a rengeteg fájdalom, amit korábban a mások valamelyik csoportja az északiaknak okozott. De a kihalásról előbb-utóbb kiderül, hogy ez az egyetlen elég erős érzelem ahhoz, hogy végül rávegye az embereket arra, hogy túllépjenek az ilyen piszlicsáré, generációkon átívelő konfliktusokon. Nagy kérdés, hogy Sansa nagy gonddal címzett levelét kinek írhatta, én a korábbi elszólások miatt már nem merem leírni a tippemet, talán itt is arról lesz szó, hogy a korábbi sérüléseket és csonkításokat Sansa félreteszi annak érdekében, hogy legyőzhessék Boltonékat.

Az események felgyorsultak, mert Arya a braavosi kikötőben már Greyjoy hajókról hall a rabszolga öbölben, vagyis a szálak rohamtempóban fognak összeérni a fináléra. Ezen a szálon a sorozat szintén a "túl szép, hogy igaz" legyen elvét választotta, ahogy a negyedik évad záró képsorai juthattak eszünkbe. Arya diadalittasan szervezte le a hazaútját, majd vetett egy utolsó pillantást a kolosszusra. Nos az utolsó pillantásból még szó szerinti is lehet, mert nem túl meglepő módon a közeledő öreg néni természetesen a lány a kiképzésről, aki olyan régen áhítozik már arra, hogy megölje. Most talán összejött, bár a torka helyett a hasába vágja a késeket, ami biztosan azért van, hogy sokat szenvedjen, de abban is segíthet, hogy meg tudják menteni.

Úgy néz ki a hat évad alatt Arya nem kapott eleget és a megvakulás után még egy halálközeli élmény is kell ahhoz, hogy beteljesítse a küldetését. Remélem mostantól visszavesz a sorozat az ilyen sokkolónak szánt, de valójában semmi sorsfordítót nem hozó jelenetek alkalmazásából, mert könnyen elveszítheti a hatásukat. Nem mindig tudnak előhúzni egy Ian McShane a kalapból, hogy mindent elfelejtsünk néhány pillanatra.

Egyéb felfedezések:

• Ha jól sejtem Yaráról nem tudtuk eddig, hogy leszbikus, de ezen kívül túl sokat nem tettek hozzá az epizódhoz Theonnal. Azt persze megtudtuk, hogy ők is Dany-vel akarnak lepaktálni, de ez a szál nem tudom, hogy lesz igazán érdekes.
• Hirtelen az internet kedvence lett Lyanna Mormont, akinek a dumái tényleg jók voltak, de én kicsit úgy éreztem, hogy túlzásba vitték a karakter menőségét, ami után nehezen hittem, hogy ő tényleg egy hús-vér kislány, akit a körülmények faragtak ilyenre.
• Tormund picit túlzásba vitte Jon esetében a Jézus-hasonlatot, ennek ellenére a vadak meggyőzése tényleg az epizód egyik csúcspontja. Wun Wunt mindig jó látni, ha belefér a költségvetésbe.
• Mark Mylod rendezőnek volt néhány nagyon ügyes megoldása. Eleve, ahogyan megismertük Ray testvért és bandáját, ahogy felszopja a balta jelentőségét, az nagyszerű volt. Később Margaery és a Töviskirálynő beszélgetésénél ügyesen tartotta a fókuszt Unellán, hogy egyértelmű legyen a színjáték. A Fekete Hal és a szerencsétlen Freyek bemutatása is remekül működött. Szintén remek volt, hogy a tárgyaló Jon-Davos-Sansa hármasból általában mindig kettőt mutatott, akkor is ha az egyik passzív volt. Sikerült érzékeltetni, hogy Jon és Sansa ketten adnak ki egyet például. Az évad eddigi részeihez képest valahogy több élet volt most a kamerában, mint eddig.
• Bronn továbbra is üdítően vicces, különösen tetszett, ahogy levezette a különbséget a lovagok és a zsoldosok között.
• Kíváncsi vagyok, hogy a főcím előtti jelenet (teaser vagy cold open) mostantól állandó lesz, vagy csak egyszeri változtatás volt.