Létezik egy időkapu. Az időkapu Maine államban van. Egy étteremben. A gardróbszekrényben. Aki belép a kapun, az 1960-ba kerül vissza. Ha visszatér a jelenbe, akkor eredménye van annak, amit ott csinál. Ha belép megint, akkor visszaáll az idő. Ha bármit változtatni akarsz, a múlt visszavág.

Jake Epping (James Franco, kevésbé szétszívva, mint általában) elsőre nem hiszi el azt, amit Al Templeton (Chris Cooper) mond neki, és hát én is tényleg hülyén néznék, ha a Zsuzsi étkezde tulajdonosa azt mondaná nekem, hogy ha bemegyek a személyzeti raktárba, akkor kilyukadok a Kádár-korszakban. Pedig ez történik. Sem Jake, sem Al nem érti, de ez van. Alnek viszont tervei vannak: meg van győződve arról, hogy képes megakadályozni a Kennedy-gyilkosságot, és ha az sikerül, akkor az ország megússza az összes szörnyű dolgot, ami utána következett: Vietnam, a Watergate-botrány, Rob Schneider karrierje. Az utóbbit csak én mondom, nem ő. Alnek van egy hatalmas dossziéja, amiben összegyűjtötte a 1960-tól a fontosabb sporteredményeket, újságcikkeket, feljegyzéseket. Jake feladata az, hogy találja meg Lee Harvey Oswaldot, és találjon arra bizonyítékot, hogy egyedül dolgozott a merényletnél. Ha tényleg egyedül volt, akkor ölje meg. Van három éve rá.

Ez a kiindulópontja a 11.22.63. című Stephen King-adaptációnak, amit Magyarországon április 12-től is lehet nézni a Foxon, és innentől kanyarog tovább egy csomó mellékszálon át a végkifejletig. De nem a végkifejlet számít, hanem az út: a sorozat nagyjából olyan, mint egy nyolcrészesre elhúzott, tökéletesen dizájnolt, ráérősen csordogáló cselekményű Twilight Zone. Ami igazából remek szórakozás, sőt, én azt is mondanám, hogy ez lenne az idei Wayward Pines, ha abból nem érkezne a második évad idén.

Ezt abszolút dicséretnek szánom, a 11.22.63. egy nagyon jó kiállású, vicces, és végig izgalmas sorozat. A hatvanas éveket csodálatosan reprodukálták benne a hajaktól, a zenéken át a kocsikig. Vicces, mert nyilván az első dolgom lenne nekem is almás pitét enni, amibe még igazi almát, igazi vajat, meg igazi lisztet raktak. És izgalmas, mert hát nem lenne tök jó megakadályozni a pillanatot, ami tönkretette Amerikát, felvértezve minden tudással, amit azóta megszereztünk?

Nyilván nem ilyen egyszerű a dolog. A múlt szó szerint visszavág, amikor Jake valamit meg akar változtatni: ha csak apróságokba akar belenyúlni, akkor csak picit. Ha valamit gyökeresen más irányba akar terelni, akkor a múlt valami súlyosabbat is akar változtatni, akkor fejére fog esni egy csillár. És ha mindez nem lenne elég para, akkor még ott van az a fura kalapos fickó is, aki az időutazás előtti első mondatot mondja a főhősnek:

Nem kéne itt lenned!

És az egész közepén ott van James Franco, aki fura választás lehet egy időutazó akcióhős szerepére (jó, gyakorlatilag Franco arcára van írva, hogy minden szerepre fura választás), de Jake nem egy szuperember, hanem egy tanár. Aki felnőttoktatásban tanít szépírást. És aki valójában teljesen alkalmatlan a feladatára, és az elszántságán meg az eszén kívül nem sokra számíthat. Na jó, az első részben az Iphone-jára is egyszer. Franco tök jól játssza a csávót, aki egyrészt teljesen le van fagyva attól, hogy öt évtizeddel korábban attól, baromira élvezi, de közben meg viszi előre a küldetéstudat, hogy végre valami tartalmas dolgot kezdhet az életével. A 11.22.63-nak (ha valakinek eddig nem esett volna le, a JFK-gyilkosság dátuma) kell egy kis idő, amíg összerakja a szereplőgárdáját, meg a vezérfonalát, de az első rész tökéletes munkát végez abban, hogyan is kell megteremteni két világot egyszerre: az 1960-as évek kisvárosi Amerikáját, és a világot, ahol valaki belép egy gardróbba, és ott találja magát.