A Dal második középdöntője (ami egyébként simán lehetne elődöntő is, hiszen a középdöntő általában és a hagyományos sportnyelvben a selejtező/csoportkör utáni fordulót jelöli, az elődöntő meg a döntőbe jutásról döntő kört, az MTVA-nál meg fordítva, de hagyjuk, a kertévés nyelvezetben az élő tehetségkutatós adások mindegyikét döntőnek nevezik, szóval nagy a kavar) pont olyan volt mint amilyen az eddigi összes idei adás, most is beszóltak egy nőnek a ruházata miatt, volt akinek nagyon alaposan elmagyarázták, hogy miért volt szar, másnak meg nem, pedig az volt, helyette kapott tíz pontot, a végén meg azok jutottak a döntőbe, akikről sejtettük, hogy oda jutnak, a közönség pedig megbízhatóan hülye volt, és egy férfikontyot viselő nyikhajt is tovább rugdosott, csak hogy minket bosszantson.

Mint azt minden évadban elmondtuk, A Dal lebonyolítási rendszere a mazochistáknak kedvez, hiszen ugyanazt a dalt kell többször meghallgatni hétről hétre, de hát ez van, ha nem előadók, hanem dalok versenyeznek. Ez nemcsak a műsorról íróknak, hanem a zsűrinek is érdekes kihívást jelent, hiszen amikor először hallanak egy művet, még fogalmuk sincs, hogy ebből mi lesz, azaz az értékelésben úgy kell fogalmazniuk, hogy maradjon muníció az esetleges továbbjutás esetén is, sőt, legrosszabb esetben két további megmondásra is. Ilyenkor a szerkesztőknek kell odafigyelni, és mivel egy-egy előadást (általában) két-két zsűritag értékel, lehet váltani egyik hétről a másikra, és másik párt ráereszteni a delikvensekre, vagy pont ellenkezőleg, ha valakit nagyon kipécézett magának egy zsűritag, akkor másodjára is vele szedetjük szét, mint bolond a hógolyót.

Őszintén szólva nem emlékszem, hogy az Egy másik zenekart az első fellépéskor Pierrot vélményezte-e, vagy csak nagyon lepontozta, de most elmagyarázta nekik, hogy egészen pontosan mi a baj velük, mindezt azon a bársonyos baritonján és közben huncutul mosolyogva, amitől valahogy még ijesztőbb lett az egész. Nem mintha nem lett volna igaza, ha én ülök ott az asztalnál, nagyjából ugyanezt akartam volna kifejezni, amit mondott, csak én egy szót használtam volna, a szart. Ezért (sem) én ülök ott, ugye. Pierrot ennél jóval szofisztikáltabb, ő azt mondta, hogy

Egy olyan szöveg- és mondatsalátát hallok, amiben annyira nem találom az összefüggést, hogy kétlem, hogy egyáltalán létezik bármiféle rendező elv.

Tóth Andiék is megkapták a beosztásukat:

Ez a dal kompatibilis a hazai, felszínes kultúrával, de ez nálam az alapvonal.

Az Egy másik és a Passed pont azért nem ment tovább, mert rétegzenét játszanak és nem is jót, nem olyat, amit az ember napokig dúdol, és valamiért érdekes. Az ilyen Petőfi-kompatibilis romkocsmazene pont jó arra, hogy a részeg angol turisták versenyt okádjanak rá, és kész, esetleg a Társas Játék című HBO-sorozat harmadik évadának betétdalának el tudnám képzelni mindkettőt, de annál többnek nem.

A zsűri idén egyébként üde változatosságként levette magáról a nemzeti színű pántlikát, és Phillip mester távollétében nem a hagyományokkal és a Magyar Embör Kesergésével foglalkozott, hanem azzal, hogy az adott nóta megállná-e a helyét egy Eurovíziós bolondozásban vagy sem. Ilyen nóta tegnap három volt, Freddie Pioneerja, ami szerintem nyerni is fog, és Stockholmban sem bőgnénk le vele, a végtelenül idegesítő, a szemceruzát szerintem túl bátran haználó Vásáry Andé versenydala, a Why, amiben megint elhangzott az örökérvényű

ÁJ-DONT-ÁNDÖR-SZTEND

sor, és megint volt tűz, és fejhangú sikoltozás, valamint Nika versenydala, ami már a 3D-mapping miatt is érdekes volt, ráadásul a mezőny messze legjobb női hangja adta elő. Sajnos Nika nem ment tovább, ami egyébként nem a helyén a döntőbe kerülő Parno Graszt érdemeit csökkenti, mert a daluk jó volt, csak éppen az Eurovíziós Dalfesztiválra nem való, már ha komolyan vesszük azt a bohóckodást. Azt most hagyjuk, hogy a közönség kit juttatott tovább, Tóth Andi és Berkes Olivér úgysem fog nyerni se itthon, se Stockholmban. A Parno Grasztnak egyébként sok sikert kívánok, és tuti fogom hallgatni őket, mert ugyan olyan messze van a Motörheadtől, amennyire csak lehet, de a zenéjük kifejezetten kurvajó, és ugye azt a Maffiózók óta tudjuk, hogy van jó zene meg van nem jó zene, és a Parno Graszt jó.

Ami a rossz zenét illeti, igazán tré előadás tegnap nem volt, tuti, hogy a By The Way is szól valakinek és valakihez, de nem hozzám. Gáspár Laci az egyik legprofibb előadó az országban, és saját műfajában (funky) tényleg ő az egyetlen, akit úgy lehet emlegetni, hogy közben az ember ne forgassa a szemét, vagy mosolyogjon elnézően. A döntőben a zsűri nem pontoz már, majd csak véleményez, a közönség fogja eldönteni, ki mehet Stockholmba. Én most azt mondom, hogy a magyar színeket Freddie fogja képviselni, amihez nem kell túl nagy jóstehetség, hiszen a közönségtől 9 pontot kapott, annyit, amennyit még egy előadó sem eddig. Az ellenfelei, csak a biztonság kedvéért:

• a Parno Graszt,
• Vásáry André,
• Tóth Andi és Berkes Olivér,
• Petruska,
• Oláh Gergő,
• a Kállay Saunders Band
• és a Mushu.

Ha valaki lemaradt volna az eddigiekről, itt bepótolhatja.