A Fargo első évadát mindenhol ünnepléssel fogadták, úgyhogy érthető módon nagyon vártuk a második évadot, még akkor is, ha tudni lehetett, hogy nem sok köze lesz az előzményekhez, se szereplőkben, se történetben. Igen, pont úgy, mint a True Detective második évadában, amit én bírtam ugyan, de azért mondhatjuk, hogy nem nőtt fel a hatalmas elvárásokat támasztó elődjéhez. Nem úgy a Fargo! Én az első évadot is szerettem, sötét volt, durva, erőszakos és lehangoló, de volt valami olyan érzésem, mintha valami hiányzott belőle. Sokak szerint az volt a gond vele, hogy túlságosan párhuzamos akart maradni a 96-os Coen-filmmel, túl sokat merített a szerencsétlen kétbalkezes főhős és a rendes, jóravaló rendőrnő figurájából. Azt már lehetett tudni, hogy a második évadban azt az ügyet fogják bemutatni, ami említés szintjén már előjött: a szimpatikus rendőrnő apjának egy szörnyű múltbéli nyomozását. Így noha egy teljesen új történetet kapunk, két szereplőt már biztosan ismerünk korábbról, Lou-t és lányát, Mollyt. A hajtás után szpoilerrekkel az első részről.

Oké, ez a Fargo, tehát nem mondom, hogy könnyen adta magát a történet, utólag azért kellett legózni, hogy mi is volt tulajdonképpen az első rész sztorija. A cold open indiános nyitányát mondjuk nem annyira tudom most sem hovarakni, de pont olyan vicces és kínos volt, mintha egy Coen-filmből szedték volna elő. Utána viszont átváltottunk a sorozat történetére, amit a már szokásosnak mondható szöveggel vezettek fel:

Ez egy igaz történet. A halottakra való tekintettel a neveket megváltoztattuk. Az élőkre való tekintettel az eseményeket viszont nem.”

Szóval a sztori: adott Otto papa és a három fia, akik osztoznának az öreg gengszter örökségén. A legfiatalabb gyerek (Kieran Culkin, Macaulay tesója) természetesen a legvérszomjasabb, aki mindent akar és azonnal, ezúttal néhány írógépet, amihez valamiért meg kellene vesztegetnie egy bírónőt. Röviden: nem sikerül jól a dolog. Hosszabban: a Waffle Hutban senki sem éli túl a mészárlást: sem a pincérlány, sem a gofrisütő fiú, sem a bírónő, sem a szóbanforgó legkisebbik fiú, ha már itt tartunk. A Coen-filmek legszebb, legsötétebb pillanatait idézi ez a gofris vérfürdő, egyszerre vicces és megrázó, van benne lassított felvétel, milkshake-kell keveredő vértócsa és UFO-látomás is (X-akták promóció!). És az autóbaleset még csak ezután következik!

Merthogy a másik szálon a szimpatikus hentessegéd (a szegény ember Matt Damonaként szoktak Jesse Plemonsra hivatkozni, pedig Matt Damon már akkora sztár, hogy rég nem tudna ilyen szomszéd srác karaktereket ilyen jól eljátszani) elindul haza, ahol egy igencsak indiszponált feleséget talál (Kirsten Dunst megérkezett a tévébe, hát hello!). A Fargoban éppen az a csodálatos, hogy csinálnak egy olyan jelenetet, amiből az egész kapcsolatot érteni lehet, lásd a fenti képet: a férjnek egy bárszéken ülve kell vacsoráznia, mert az asszony színes brossúrái foglalják el a többi széket. De nem is ez a lényeg, hanem hogy az asszonyka elcsapta a gofris mészárlás után az úttesten kóválygó legkisebb fiút, akit halottnak hitt, úgyhogy beállt a garázsba a hullával együtt. A legkisebb fiú viszont feltámadt, és Walking Dead keresztpromócióként járkálni kezd, majd nekiront a ház urának. Egyetlen megoldás van: el kell tüntetni a holttestet, amit az asszony előbb elütött, majd a férj leszúrt, csak így élhetik tovább a boldog életüket. Aha. 

Közben a rendőrök is megérkeznek a gofris mészárlás helyszínére, így végre bejön a szimpatikus Lou (Patrick Wilson) és a szimpatikus Molly történetszála. Innentől sokkal jobban átélhető a sztori, ha láttuk az első évadot (egyébként a rész anélkül is tökéletesen élvezhető), de akkor mindenkinek elszorul a szíve, amikor kiderül, hogy miért is nem szerepelt Molly anyukája (őt Cristin Milioti, a HIMYM anyája alakítja) az előző évadban. Az apa-lánya kapcsolat ugyanolyan fontos hangsúlyt kap ebben a szezonban is, hiszen Lou a saját apósával (Ted Danson) dolgozik együtt a kegyetlen mészárlás felderítésében. 

Otto-papa tehát halálos ágyán, három fia közül az egyik egy hűtőládában pihen, a rendőrök próbálják megérteni, hogy mi történt, és közben kiderül, hogy egy rivális bűnözőcsapat is pályázik Otto papa érdekeltségeire. Az epizód végén egy hasznos összefoglalást is kapunk, ha elvesztettük volna a fonalat a szerteágazó történetszálak között, így lesz a Fargo nyitórésze szövevényes, de mégis kompakt, lényegretörő, izgalmas és ízléses. 

A tavalyi év laposságát tökéletesen összefoglalta, hogy az egyébként valóban kifogástalan Olive Kitteridge mekkorát tarolt az Emmyn a minisorozatok között: az idei évben viszont nagy kérdés lesz, hogy a Fargo, a Mutassatok egy hőst és True Detective között hogyan oszlanak majd meg a jelölések és a díjak.