Hatalmasat szólt az Affair első évadja: mi csak Sixx ajánlója után figyeltünk fel rá, de az Aranyglóbusz gálán szerencsére szórták rájuk a díjakat bőven, az Affair lett a legjobb drámai sorozat, és Ruth Wilson a legjobb női főszereplő drámai sorozatban. A Terápia alapjait is megteremtő Hagai Levi receptje most is pofonegyszerű volt, vegyünk egy sztorit, és meséljük el egyszer a férfi, és egyszer a nő szemszögéből. Látszólag apró különbségekre, kiszámítható koncepcióra számíthattunk az Affair elején, és ennél pozitívabbat nem is csalódhattam volna, az Affair olyan cliffhangerrel hagyott minket itt az első évad végén, hogy alig vártam már az októbert, hogy végre nézhessem a folytatást.

A folytatást, amiben végre négy szemszögből folytatódik a sztori: a második évad premierjének nagy kérdése az volt, hogy Noah mellett ki lesz a narrátor az epizód második felében, és nagyon szorítottam, hogy Helen, a felesége legyen az. Ugyanis ez is az Affair hatalmas érdeme: bár egy szerelmi viszony kiépülésének történetét kezdtük el követni, a háttérben azért szépen bontakozott a krimi szál is, hogy aztán teljes erővel csapjon le az első évad befejezésében. Közben pedig olyan szépen felépítették a mellékszereplőket is, főleg a két elhagyott házastársat, hogy ebben az évadban teljes értékű szereplőként térhetnek vissza. Na de térjünk rá az évadnyitóra, a hajtás után szpojlerekkel.

Szóval maradt a szerkezet: az epizód első felében Noah, a második felében Helen szemszögéből ismerhetjük meg a sztorit. Ahogy a címben is írom: a vízparti a lamúr, a megbocsátás, a továbblépés mind semmi ahhoz képest, ami most vár a házaspárra, válás, békéltetés, vagyonmegosztás, különköltözés - mindez négy gyerekkel. Az epizód legerősebb párhuzamos jelenete kétségkívül a békéltetés volt: mennyire másképp emlékszik rá vissza a férfi és a nő. Noah szerencsétlennek és csórónak érezte magát, de még emlékeiben is azonos szintű partnerként jelenik meg, hiszen ebben a jelenetben egyenrangú felekként ültek egymással szemben, akik között közvetített az ügyvéd, míg Helen verziójában a két férfi vele szemben ülve csinál valami olyat, amit ő egyáltalán nem szeretne. Az Affair csodája két képkockában, felül Noah verziója, amiben vizet töltöget lazán, alul Helen változata, két ellenféllel. 

Nem akarok minden fordulatot lelőni, legyen elég annyi, hogy fantasztikusan indult a második évad: Maura Tierney gyakorlatilag felmos ebben a részben Dominic Westtel, és egyáltalán nem úgy, ahogy gondolnánk. Noah ugyan továbblépett, és a tóparti idillben éldegél Allisonnal, de attól még ugyanaz a gőgös pancser, mint az előző évadban volt. Helen pedig Max-szel (az a csajozós-kokózós családi jóbarát az előző évadból) próbál meg vigasztalódni, itt a szexjelenetükben kapunk egy full frontal male nudityt is az arcunkba, olyan szépen megoldva, hogy pontosan értjük, milyen hülyén-furán érzi magát valaki 25 év házasság és 4 gyerek után egy idegen test közelségétől.

Mindkét visszaemlékezés végén visszaugrunk a jelenbe, ahol Noah bizony abban a cellában van, ahova az előző évad végén vitték. A szimpatikus nyomozó Noah verziójában azt ajánlja, kössön vádalkut, Helen verziójában pedig kérdés nélkül érkezik a szuperügyvéd, hogy meg nem történtté tegye ezt a sajnálatos félreértést. És Helen félórája után ez a legkevésbé sem tűnik arrogánsnak vagy kérkedőnek. Iszonyú erős ez a sorozat karakterrajzban, mondom.

A következő 11 hétre van programunk hétfő estére, alig várom, hogy jövő héten Allison és Cole is szóhoz jusson végre.