A USA Network akkorát robbantott az újonc Mr. Robottal, hogy már a pilot tévés bemutatója előtt le kellett adni a rendelést a második évadra, és az utóbbi hetekben Amerikában kisebb jelenség lett a sorozat, miközben a nézők vadul szőtték az elméleteket, hogy éppen mi az isten történhet a következő részben. Csütörtökön zárt az első évad, úgyhogy igyekszem elmondani, miért is lehet ezt az év sorozatának nevezni a hackerdrámát. Néhány spoiler azért lesz. 

Pedig már az alaphelyzet olyan, hogy sokaknak rögtön elmenne a kedve. Van egy főszereplőnk, Elliot, egy szociális fóbiákkal teli hacker, aki amolyan jóságos igazságosztóként tör fel embereket, hogy leleplezze őket. A pszichiáterét, hogy a vele randizó szélhámos barmot elüldözze, a pedofil filmekkel kereskedő vállalkozó faszit, aki jól menő internetkávézót üzemeltet, gyerekkori lányhaverja félrelépő barátját és így tovább. Napközben persze Elliot is húzza az igát, egy biztonságtechnológiai vállalatnál ül a gép előtt, de ez az egész megváltozik, amikor beszippantja az fsociety nevű hackercsoport, amit egy magát Mr Robotnak nevező faszi vezet. Ők egy elsőre elég bugyutának tűnő forradalommal változtatnák meg a világot: egy nagyvállalat adatainak megsemmisítésével törölnék el az emberek adósságát. Innen indulunk, és bár a forradalom, mint csapásirány végig megmarad a szezonban, idővel ez érdekli a legkevésbé az embert, mert sokkal izgalmasabb és egyben nyomasztóbb, ami a főszereplővel történik.

Mert Elliotnak van bőven problémája: súlyosan paranoiás, közben morfinszármazékokkal tömi magát öngyógyítás végett, de azért ügyel arra, hogy a víz fölött tudjon maradni, és ne uralkodjon el rajta a függőség. Közben egy kitalált személyhez beszél, így oldja meg a sorozat a narrációt, ám innentől kezdve eleve kétségek között van a néző, hogy mennyire megbízható narrátor egy ilyen főszereplő. Aki idővel ráadásul arra gyanakszik, hogy skizofrén. És pont ezért teljes a kiszámíthatatlanság, hiszen nem lehetünk benne biztosak, hogy amit Elliot hisz vagy tapasztal, az tényleg úgy van. Ami ezt az egészet összerántja az a főszereplő Rami Malek, aki minden értelemben félelmeteset játszott az egész szezonban. Én legutóbb a Pacificben láttam őt évekkel ezelőtt, már ott is elég elborult karaktere volt, most viszont mindaz, amit belevisz a szereplőbe - a mimikája, a testbeszéde, már csak a tekintete, és ahogy eljátssza a fokozatosan megbomló kétségbeesett karaktert -, az önmagában elvinné a sorozatot a hátán.

De szerencsére ennél sokkal többet kapunk. Végre nem valami megfoghatatlan hülyeség a Mr. Robot fontos részét képező hackelés, vagyis nem sületlenségeket látunk a képernyőn. De a sorozat operatőri munkáját és a tökéletesen passzoló zenéket is ugyanúgy imádni lehet. Például a Harcosok klubja előtti főhajtás a Where is My Mind zongorás verziójával kísért jelenetben annyira tökéletes, hogy az embert a hideg rázza. És ugyanilyen hatásosan és szépen építették fel a nyolcadik részben bevitt gyomrost, amikor kiderül, hogy Mr. Robot valójában kicsoda. Nem akarom lelőni, de a főszereplő amnéziája elég fontos része a magyarázatnak. Nyilván ez az amnéziakártya azért jó és olcsó húzás, mert bármikor be lehet dobni, és ezt a fináléban ki is használják a készítők, ugyanis a katarzist, vagyis a nagy forradalmat nem éljük át, csak a forradalom utáni káoszba csöppenünk, Elliotnak pedig fingja sincs, hogy mi történt vele az elmúlt napokban. Húzhatjuk rajta a szánkat, kicsit jogosan is, de ez a befejezés már inkább előkészítése volt a második szezonnak.

Merthogy a második szezont már akkor berendelte a USA Network, amikor a tévében még be sem mutatták a sorozat első részét, csak a neten, de ott akkora őrületet váltott ki, hogy sejthető volt, nem nyúltak nagyon mellé. Írtam az előbb a Harcosok klubjáról, aminek a hangulata ordít a Mr. Robotról, de van benne még egy nagy adag Amerikai Pszicho is, leginkább a Tyrell Wellick karakterét alakító Martin Wallström révén, aki szintén telitalálat volt. És Christian Slaterre is elég rég szabtak ilyen jól karaktert. Ez a három ember elég, hogy feledtesse a többieket, akiktől olyannyira azért nem lehet hasra esni. 

A sorozat szülőatyja, Sam Esmail nem is nagyon akarta az előbbi referenciákat titkolni, ahogy azt sem, hogy a 2011-es arab tavasz eseményei is megihlették Elliot karakterének megalkotásában. Úgy fogalmazott, hogy a forradalmi dolgok eléréséhez időnként etikátlan dolgokat is meg kell tenniük az embereknek, és ezt Elliot cselekedetei is mutatják. Nem csak ebben kacsingat ki a való világ felé a sorozat: az Anonymous-hackercsapat tevékenységére és az Occupy Wall Street-mozgalomra ugyanúgy vannak utalások. Elég szerencsétlenül jött, hogy a szezonzáróban van egy olyan brutális jelenet, ami a két virginiai tévés kamerák előtti lemészárlására emlékeztet, emiatt el is csúsztatták egy héttel az utolsó részt, ám valójában egy 28 évvel ezelőtti tragikus eseményt másoltak le vele. Itt azért megjegyezném, hogy nem egy megterhelő jelenet van a sorozatban, lesznek olyanok, akik nehezen élik majd meg Elliot gyötrődését, különösen, amikor a függőségével megcsúszik. 

Az tehát rég biztos, hogy jön a folytatás, de Esmail azt is elárulta, hogy négy-öt szezonra elegendő történet van a fejében, és a mostani idényzáróban is láthattuk, hogy annál valami sokkal monumentálisabbnak ágyaztak meg, mint amit eddig láttunk. Nem lesz egyszerű ezt a színvonalat tartani négy-öt szezonon át, de nem egy sorozatnak azért sikerült már, és az első idény minősége alapján azért nem kell aggódni. Ja, és mindenki nézze meg a finálé stáblistája utáni jelenetet is.