A konyha ördöge a TV2 állatorvosi lova. Minden benne van, ami egy jól megcsinált, sima főműsoridős, normális nézettséget hozó realityhez kell, az alapötlete nem új, hanem egy többször átgyúrt, kismillió országban (Nagy étteremátalakítás néven többek között nálunk is) megfuttatott formátum, aminek minden gyermekbetegségét kiküszöbölték már, és még castingja is jól sikerült. És akkor jött a kommentelők által csak tévékettes átokként emlegetett, váratlan faktor, ami az egészet egy élvezhetetlen, értelmezhetetlen borzalommá tette.

Pedig egy étteremátalakítós műsorban nehezebb rontani, mint jól megcsinálni. Az alapfelállás az, hogy van egy séf, ügyes, okos, nagyszerű, elismert pali, az egész nemzet ismeri is tiszteli, letett már valamit az asztalra, és ha ő mond valamit, akkor annak hitele és súlya van. Ezt a szerepet a reality amerikai és brit verziójában Gordon Ramsay kapta, akinek az éttermei jelenleg 14 Michelin-csillag birtokosai, azaz valamit tud a szakmáról. Ha ő azt mondja Johnnak, a teszetosza főnöknek, hogy rúgja ki a picsába Tomot, a szakácsot, mert egy inkompetens fasz, akkor John kirúgja, és ha Gordon rámutat a nagymamától kapott nippgyűjteményre, hogy annak semmi keresnivalója az étteremben, mert a vendégek frászt kapnak tőle, akkor kihajítja őket, legfeljebb sírdogál mellé egy kicsit (legalább lesz egy jó vágókép).

Nálunk egy Bereznay Tamás nevű séf lett Gordon Ramsay, akiről mindenki azt mondta, hogy egy arany ember, kedves, barátságos és szerény, ehhez képest a műsorban úgy hozza az arrogáns, szókimondó és karcos formát, hogy ha ez csak felvett viselkedés a szerephez, akkor a palit azonnal le kel igazolni minden, most készülő magyar filmbe főgonosznak, mert pompásan tudja hozni a figurát. Ő az, aki miatt a második adást végigszenvedtem, ő az egyetlen értékelhető alkotórésze A konyha ördögének. Bereznay azonban nem tud mit kezdeni az egyértelműen gagyira vett műsorral, ami pontosan olyan, mint a Családi titkok című konstruált reality, csak ebben egy ember üvölt, és az amatőr színészek nem megcsalják egymást, hanem koszt hagynak maguk után a konyhában.

Rémes a narráció, amiben összefoglalják az eseményeket, hosszú és érdektelen a reklámszünetek elé betolt “ez lesz most”-teaser és feleslegesen hosszú az utánuk kezdődő “eddig ez volt” hogyvolt is. A második részre sem javítottak az olyan bosszantó hibákon, mint amikor a már átalakított éttermet bemutatva, a narrátorszöveg szerint este hétkor járunk, miközben kint verőfényes napsütés látható, a műsort viszont nem nyáron vették fel (a következő snittben már töksötét van). Erőltetett és mesterkélt minden olyan jelenet, amiben a séf megérkezik, és először szembesül a konyha állapotával - nyilvánvaló, hogy nem akkor járt ott először, és az is, hogy a konyhában már az előtte megérkező és becuccoló stáb csak elárulta a helyieknek, hogy jön valaki.

Ezek az idegesítő, a ritmust megtörő, a műsor hatása alól a nézőt kirángató hibák azért bosszantják a nézőt halálra, mert egyébként azok a részek, amikben Bereznay elborzad a konyha láttán, és leszaggatja a falról a gagyi csempét, működnek. Legszívesebben odamennénk vele együtt, és mondanánk mi is a magunkét, de persze a fotelből könnyű pofázni. Aztán jön egy olyan böszmeség, mint valamelyik szponzorcég megjelenése, de nem a háttérben, vagy a hűtőben egy joghurtosvödör formájában, hanem az előtérbe tolva, agresszívan, a melósok hátán öles betűkkel, hogy tudjuk, kik festik ki a kócerájt, sikálják le az évtizedek alatt a sütőbe ragadt koszt és újítják fel az elektromos hálózatot.

A cérna nálam a bevásárlás alatt szakadat el, mert a szuperséf és az éttermi melós kollégája egy ponton elhagyja a meleg akolt, és kiballag a Metróba, hogy bevásároljon az esti Nagy Megnyitó vacsorára, amihez a séf maga hívja meg a vendégeket (na persze). És miután Bereznay a műsor elején rém idegesítően arról pofázik, hogy minőségi alapanyagok, bekúrja a bevásárlókocsiba az Aro joghurtot, amit, már elnézést, de nem a Michelin-csillaggal vagy a minőség szóval azonosítunk. A java csak ezután jön: a púposra pakolt kocsit odatolják a kasszához, ahol négyezret fizetnek érte, mert a Metro OLCSÓ, sugallja a jelenet, ház baszdmeg, ennyire semmi nem az, de komolyan, csak húsból vettek simán 10 000 forintnyit (mutatták, mit, azért mondom).

UPDATE: a fenti szegmensről két kommentelőnk is azt írja, hogy benéztem, mert a sok cuccot külön fizették, a 4100 csak a csipesz meg a madzag volt. Kétszer is megnéztem, nekem nem volt világos, sajnálom.

Amikor pedig a konyhába visszaérve egy vadiúj sütőlapot állítanak be, és ez nem egy vágókép, esetleg egy vicces beszólás alanya, hanem egy reklám, és a forgalmazó embere a műsorban mondja el, hogy miért nagyszerű a termék, akkor majdnem belevágtam valamit a tévébe (a képen kiblőröztem a cégnevet). Ez pont olyan, mintha a Hacktionben egy zálogházba mennének be a zsaruk, és ott Klapka György fogadná őket a szokásos vámházkörútazásával.

A végére teljesen elvesztettem az érdeklődésemet, nem érdekelt, milyen kaját adnak Árpa Attilának és amerikaifutball-csapattársainak, azon is csak röhögtem, hogy a műsor elején javasolt pincéregyenruha hipp-hopp elkészült, és hímzés is került rá, és már nem is bosszantott, hogy az étterem menüjének átalakításáról egy szó sem esett, pedig ha valamiért, akkor pont a kajáért megy az ember egy ilyen helyre, és nem azért, mert a falra egy táblára krétával firkálnak vicces feliratokat (designötletből elégtelen). Kihagyott ziccer A konyha ördöge, amiben elpazarolnak egy valóban jól működő szereplőt, és mindent feláldoznak a szponzortermékek oltárán. Kár érte.