Eljutottunk arra a pontra az idei X-Faktorban, amikor tulajdonképpen teljesen mindegy, mi történik a színpadon, mert két-három jó produkció mellett olyan lapos, egyforma, bármiféle katarzist nélkülöző, a mentorok által oly’ szívesen emlegetett érzelmi átvitelt vagy mi a fenét semmiképpen nem abszolváló fellépéseket látunk, hogy a műsor istenigazából már nem több, mint háttértévézés, és nem, már akkor sem kapjuk fel a fejünket, amikor a Kleopátra-hasonmásversenyen különdíjas Tóth Gabi csöcsei saját életet kezdenek el élni, vagy a nagypapás kardigánban zsűriző Alföldi viccesen a francba küld el egy 15 éves kislányt. Ami külön poén volt még, hogy a Honeybeast zenekart úgy konferálták fel, mint az ország egyik legjobb előadóját, miközben az énekesüket pár évvel ezelőtt a válogatóról úgy zavarták el, hogy az anyja, Hernádi Judit, állítólag letiltatta a felvételt. 

Az érdektelenség márpedig minden műsornak a halála, ilyenkor jön a kasza, mert nem érzi a néző azt, hogy ha nem nézi meg az aktuális epizódot, akkor lemarad valamiről, amiről a személyzetis Marikával eltrécselhet a cigiszünetben hétfőn, két hitelkérelem iktatása között. Bármennyire is sugallják az ellenkezőjét a mentorok, az idei felhozatalban csak egy olyan egyéniség van, akire oda KELL figyelni és ez édeskevés. Mindegy, hogy azért nézünk valakit, mert annyira kínos, mint Jimmy Fia Krisztián volt, a Legjobb Dolog Ami Magyar Tehetségkutatóval Történhetett, vagy olyan tehetséges, mint Oláh Gergő. A kétfejű birkecset sem azért nézegetnénk, mert annyira szép, ugye.

A tegnapi műsor ráadásul a dalválasztással is embert próbáló feladat elé állította a nézőt, mert kevés kivételtől eltekintve durván ráugrottak a könnyzacskókra, de Benji kétségkívül hatásos és szívből jövő Ha én rózsa volnék-ja mellett senki nem tudta az érzelmek húrjait faszán megpengetni, csak pilinckázás ment, a műsor meg leült, mint Istenes Bence legutóbbi próbálkozása a vicces felvezető kisvideó kategóriában. Értem én, miért kellett a keresztpromóció a ma este kezdődő VV7-nek, csak ahhoz, hogy ez a “véletlenül másik stúdióba mentem, ó jaj” szegmens működjön, jobb színésznek kellene lennie. Nem mellesleg Istenes a műsort egyre jobban vezeti, pimaszsága természetesnek hat, és megfelelően kézben tartja az adást, simán lehet belőle Balázs2, már ha ez a célja, ugye.

Horányi Julival indultunk, aki egy Maroon 5 slágert tolt el, de különösebb meggyőződés és lelkesedés nélkül. A hangja valóban jó, de a nő a színpadon leginkább tündibündi hipszterhimnuszokban működik, 15 centis tűsarkúban viszont úgy mozog, mint Ozzy Osbourne klónja, az meg egy nő esetében nem túl pozitív. Párbajozni így sem küldtem volna, mert volt nála unalmasabb és hiteltelenebb (a Spoon tök hamis és széteső Spice Girls-egyvelege például), de nem én vagyok a nép. Borbély Richárd hangja megintcsak olyan, amit szívesen elhallgat az ember a telefonos ügyfélszolgálatra várva, de a CD-t nem venné meg, majd csak amikor 199 forintra leértékelik, és még egy karácsonyi ajándékot mindenképpen be kell szerznie. Jakab-Péter Izabella Bruno Mars-nótája hullámzó volt, de voltak benne jó dolgok, és ő legalább szeret a színpadon bohóckodni.

A Tha Shudras kétségkívül az idei évad egyik nagy felfedezettje, Cserháti Zsuzsa Boldogság, gyere haza című számát dolgozták át, jó, shudrásan, ahogy a zsűri mondogatja, és bár az énekes fazon hangi korlátjai most jöttek elő legmarkánsabban, a zenekar elvitte a produkciót amikor bajban volt. Jota, ahogy a tegnapi kieső Andelic Jonathant becézik, Emeli Sandé Next To Me című számával izzadt meg nagyon, pedig nem kellett volna neki, de hát ő általában úgy néz ki a színpadon, mint aki menten infarktust kap, ez pedig egy előadóművész esetében olyan, mintha egy sebész nem bírná a vér látványát, ugyebár. Nagy Richárd Zalatnay-előadásáról egészen addig azt gondoltam, hogy kurvajó, míg meg nem hallgattam az eredetit, pont az a kétségbeesés, kín hiányzott a hangjából, amitől ez a nóta az volt, ami, pedig Nagy Richárd hangja tényleg jó, csak az ilyen szakmunkára nem alkalmas ezek szerint.

Az este messze legérdekesebb fellépője Tóth Andi volt, még szerencse, hogy Szikora rém kellemetlen és hálistennek nem nagyon feszegetett “édeshármasban töltöttük a napokat a csajokkal” megjegyzésére senki nem ugrott, bár mintha Istenes Bence már vette volna a levegőt, hogy tekerjen egyet a dolgon, de a fülére rászólhattak, hogy meg ne szólalj, mert kiherélünk. Tóth Andi láthatóan nem versenynek, hanem szórakozásnak fogja fel az X-Faktort, és ez az erőlködés nélküli, könnyed bohóckodás kifejezetten érdekessé és szimpatikussá teszi. Elvistől tolta a Jailhouse Rockot, a szövegbe beleszőve Little G-t is, a dallamba pedig olyan dolgokat belehozva, amire nem lehetett nem odafigyelni - a nóta végén meg hörgött egyet csak a móka kedvéért, simán lehetne adni neki egy Type O Negative-dalt legközelebb, szétszakítaná a színpadot vele. Ha most kellene tippelni, a végére egy Tóth Andi - Tha Shudras - Benji döntőt képzelnék el, de simán elképzelhető az is, hogy a Spoon nyer, annyira kiszámíthatatlanok a nézők.

Jota távozása nekem papírforma volt, nem annyira karizmatikus személyiség, hogy szimpatikus legyen a szavazóknak, ez van. Szegény G-t sajnálom, mert ő láthatóan őszintén hitt abban, hogy ez egy énekverseny, és nem szimpátiaszavazás, pedig ha belegondol, hogy egész héten lehet szavazni, és nem csak a produkciók hallatán, akkor ez nyilvánvaló lett volna. Mivel már másodjára kellett leharapnia az egyik karját, nagyon ki volt borulva, alig tudta felkonferálni a versenyzőket, és persze, hogy a végső döntést is neki kellett meghoznia, ami alatt már láthatóan a könnyeivel küszködött - ez a természetesség persze a műsornak jót tesz, mert megint megvolt az a dráma, ami kicsit helyre rántotta az egyébként lapos adást. Az pedig senkit nem érdekel, hogy az egyik mentor kicsit megint meghalt a zsűriasztal mellett.

Gabival kezdtük, Gabival zárjuk: