A Chicago P.D. ott folytatja, ahol letette a géppuskát, és még mindig leng a töke

A Chicago Fire után visszatért a spin-off is, ahol a törvényt laza iránymutatásként kezelő elit rendőralakulatunk mindenkit páros lábbal rúg fejbe, hogy aztán Jason Beghe a kellemetlenül rekedt hangjával leordítsa a fejét, és beleverje a delikvens fejét az asztalba. A Chicago P.D. pontosan azt hozta, mint az évadzáróban, csak egy kicsit még jobban feltekerve a buliturbót.

Görgetnek egy átívelő szálat, a főszereplő még mindig ugyanaz a dörzsölt, minden hájjal megkent, semmitől vissza nem riadó tapló, akit annyira lehet imádni. Akinek az NCIS száraz, a CSI meg túl steril, az nagyon gyorsan kezdje el. Nem váltja meg a világot, de továbbra is tökéletes szórakozás egy olyan műfajban, ahol manapság túl sok a szürke, egykaptafás versenyző. Innentől spoiler is jöhet.

Ami nem tetszett: az új arc feje olyan, mintha konstans egy citrom lenne a szájában, ráadásul nagyjából annyi élet volt a karakterében, mint péntek délután egy parlamenti ülés ismétlésében. Valamit próbáltak belengetni vele meg az egyik állandó karakterrel, de hát az is olyan suta volt, hogy hihetetlen. Ő egyelőre egy nagy luft, de hát majd kezdenek vele valamit. És egyébként kábé ennyi volt a negatívumok nagy sora. Nem azért, mert ez a tökéletes sorozat, hanem mert semmit nem szúrtak el benne olyan látványosan, hogy egyáltalán meg kéne említeni.

Ez meg már nyilván az én személyes nyomorom, de Sophia Bush fejéről még mindig a Tuti gimiben játszott lufifejű lány  jut eszembe, és nem egy komoly, profi rendőrnő - szerintem ez nem fog változni. Nem csinálja rosszul, amit csinál, csak éppen minden részben ez a dal szólal meg, mikor először meglátom a képernyőn. Pedig itt még nem is voltam igazi sorozatfüggő, csak kamaszkoromban sokat ment a tévében.

Az alapsztori tetszett, sőt, a rész vége előtt betoppanó kvázi-cliffhangerrel is ki voltam békülve. Voight karaktere még mindig pipa, még mindig meglep. Akárhányszor biztos vagyok benne, hogy most ennyi volt, most benne van a farka az egérfogóban, csatt, innen nem jön ki, valahogy bedob egy embertelen testcselt. És persze mindig, mindenki korrupt, de legalább megfogható. Pont elég mocsok van a sorozatban ahhoz, hogy ne legyen unalmas.

Ki vagyok békülve a Chicago P.D. visszatérésével. Heti 40 percet bőven megér rászánni, nem fogja megbánni senki. Ügyesen tekergetik a történetet, szépen játszanak a karakterekkel, nagyon kíváncsi leszek a vérdíj-sztori folytatására is. Tíz évad NCIS meg pár évad NCIS:LA után kellett már nekem valami, ami kicsit mocskosabb, de azért mégis képes heti limonádé szintjén maradni. És ez a sorozat pont ez tudja. Egy higított Shield, de ez semmit nem von le az élvezeti értékéből, sőt.