Vendégblogger írás az ABC mesesorozatáról, ráadásul annak a tollából, aki a hogyvótokat is írja. 

A dupla résszel búcsúzó Once Upon a Time érdekes évadot zárt – olyan volt, mintha két külön évadot néztünk volna meg egymás után – két főgonosz, két történet. Azt kell mondjam, jó volt ez így, egyik szálat sem húzták a végtelenségig, mert az túl nyögvenyelős lett volna, ugyanakkor mindkét ellenség történetéből kihozták amit lehetett. Ennél konkrétabban majd a tovább után, szigorúan csak naprakészeknek.

A téli félévadzáróig a Peter Pan elleni küzdelem volt a középpontban, a tavaszi visszatérésig aztán vadul lehetett gyártani az elméleteket: innen vajon hogyan jönnek ki az írók; ha Emma és Henry nem emlékszik semmire, akkor hogyan tovább? Ezt a dilemmát szerintem a lehetőségekhez képest egész jól megoldották, azt meg kifejezetten értékeltem, hogy először csak egyiküket hozták képbe, Henry egy ideig még tudatlan maradt. Kettejük visszatérésének indoka pedig egy új ellenség feltűnése volt, Zelena személyében. Amikor őt a 20. részben legyőzték erősen elgondolkodtam: mégis mi lesz akkor a fináléban? A záró részek története végül teljesen rendben volt, sőt kifejezetten tetszett.

Egyrészt azért, mert Emma és Hook sikeresen visszatértek a múltba, márpedig azt még Rumpi is úgy tudta, hogy nem lehetséges; másrészt pedig azért, mert múltbeli „kirándulásukat” nem húzták rétestészta hosszúságúra – mondjuk át a következő évadra – hanem lezárták a fináléban. Azt persze nem zárom ki, hogy ezután is visszamennek, de Emma és Hook kalandja előbbi szüleivel épp elég volt ilyen hosszan elmesélve: lehetett rajta izgulni, időnként nevetni, gördülékenyen haladt a sztori, jó volt a többnyire racionális főhősnőt a romantikus mesevilágban habos-babos göncben megszemlélni, és egyáltalán nem hiányzott közben a jelenben zajló események követése. Az, hogy a múltból „véletlenül” magukkal hozták a következő évad ellenségét, banális, mégis jó megoldás volt.

Az írók emellett rendesen megnyaggatták a romantikusabb lelkű rajongók könnycsatornáit – esküvőig jutott Belle és Rumplestiltskin szerelme, Emma beismerte Hook iránti érzéseit, Regina és Robin is egymásra talált. Az utolsó néhány percig úgy érezhettük, egy boldog sorozatzáróba csöppentünk. Ebbe az idillbe rondított bele először a múltból áthozott Marion, dilemma elé állítva a nézőt: drukkolnánk Regina megérdemelt boldogságának, de mi legyen a konkurenciával, plusz nem lenne szívünk kitolni a gyermekkel sem, aki újra megtalálta édesanyját… Vajon Regina ettől a csalódástól visszatér régi önmagához, a gonoszsághoz? Vagy szerelmi háromszögben vergődnek hosszan, mint anno Emma, Neal és Hook? Aztán megláttuk Elsát (legalábbis gyanítjuk ő lesz) a múltból megérkezni, úgyhogy szeptemberig jónéhány dolgon lehet majd agyalni.

Összességében szerintem nagyon jó évadot láttunk, a kiváló első és a némileg laposabb második után újra magukra találtak a készítők, ügyesen vezetve a történetet; a korábbiakhoz hasonlóan ügyelve a látványra is: kosztümök: pipa, díszlet: pipa. A színészi játékot meg inkább ne feszegessük: Lana Parilla és Robert Carlyle nagyon ott van, a többiek tehetsége pedig a középszertől a gyatráig elég széles skálán mozog, ám egy jó történettel mindez feledhető. Folytatás ősszel, rajongóknak kötelező, kaszálóknak visszatérésre ajánlott.