A kiskunhalasi oppardon, bivalybasznádi színjátszókör legrosszabb napjaihoz hasonló színászi játék, végtelenül ostoba karakterek, erőltetett konfliktusok, zavaros mitológia - nagyjából ez jellemezte a Revolution első évadát. A globális áramszünet utáni posztapokaliptikus világban játszódó sorozat pedig nagyszerű lehetőségeket rejtett magában, csak éppen a készítők kínosan ügyeltek arra, hogy a családi szál legyen a középpontban, ahhoz viszont nem volt elég érdekes alapanyaguk. Na, a második évad nyitórésze erre rúgta rá a kaput páros lábbal. Spoileresek leszünk.

Az új estére költöző és a The Voice támogatása nélkül helyt állni igyekvő Revolutionnak nem is volt más választása egyébként: ha nem keményítenek be, a sorozat nagyon hamar beleállna a földbe. Ennek megfelelően kapunk véres kezű Miles-t, magába forduló Rachelt, Monroe után kajtató Charlie-t, a feleségét kereső Neville-t és boldog családi életet élő Aaront, három új helyszínt (Las Vegas, Texas, Plain Nations valahol a prérin) és a Fehér Házból elinduló szálat kormánnyal. Ja, és a bombák felrobbantak, Atlanta és Philly a földdel egyenlő, Monroe illegalitásban ketrecharcol Vegasba, de vannak új, nagyon-nagyon szemét ellenfelek is. 

Az első részt ráadásul nagyon pöpecül összepakolták, nem volt zavaró a három helyszín és az állandó flashbackelés, hálistennek most nem a "hogyan kapcsoljuk vissza az áramot?" kérdés lesz a középpontban, hanem a "hogyan ne dögöljünk meg?", Miles továbbra is ultimate badass, Tom Neville meg vagy egy féreg, vagy egy bosszúálló gyökér, majd ez még kiderül. Csak Charlie, ő ne lenne a sorozatban, mert a színésznő és maga a karakter is rém gyenge. Jó, az epizód végi cliffhangert mindenki előre látta, aki követte az első évadot, de akkor is odavert egy kicsit.

Külön pacsi a zeneválasztásért, Deep Purple-, Rush- és Ozzy-nóták dixie-stílben, fuck yeah.