Amikor tavaly tavasszal az ABC berendelte a Nashville-t, az itthoni nézők között a vállvonogatás volt a legellemzőbb reakció, annak ellenére is, hogy a sorozat kritikuskedvencként magaslott ki az újoncok mezőnyéből. Zenés country sorozat? Kinemszarjale? Aki végül bepróbálta - mármint a countryrajongókon kívül -, az leginkább Connie Britton, Hayden Panettiere, Eric Close, Powers Boothe miatt tette, és persze azért, mert egy szappanopera is lehet a maga műfajában jó, vagy legalább guilty pleasure. Ha pedig annyira szörnyű a zene, akkkor maximum áttekerjük.

A pilot szerintem meglepően jól sikerült (sixx szerint ellenben közepesen pocsék lett), bár tény, hogy nem túl magas elvárásokkal ültem le elé, de azt sikerült felülmúlnia. Szépen felvázolták az erőviszonyokat, kellemes háromnegyed óra volt, ráadásul már itt leszűrhette mindenki, kell-e ez neki, vagy nem. Aki maradt, az három szálon követhette a countryzene mekkájában zajló eseményeket: magánáleti, zenei és politikai. A továbbiakban ugyanezen a három vonalon mozogva elemezzük ki, milyen lett a Nashville első évada – spoileresek leszünk.

A sorozat egyik legnagyobb erénye szerintem az, hogy nem csak a generációs, de a társadalmi különbségek szintjén is jól keveri a lapokat. Adva van egy város, ahol valami lehet az ivóvízben, mert minden bokorban döbbenetes zenei tehetségek teremnek. Van, aki már felért a csúcsra, és van, aki lepukkant kocsmákban fellépve próbál kitörni az ismeretlenségből. Rayna és Juliette, a két sztár is két különböző zenei iskolát képvisel: míg egyikük lényegében saját magának és a tehetségének köszönheti a sikerét, a másik mögött a rendkívül jól működő marketing gépezet erre jócskán rásegített. Ami pozitívum, hogy kettőjük utálkozása az évad végére is csak maximum a kezdődő szimpátia szintjére jutott, ha az ötödik részben egymás nyakába borultak volna, biztos elkaszálom a fenébe a Nashville-t.

Két karakterért jár nagy pacsi az alkotóknak: az egyik Juliette, a másik Avery. Főleg Juliette az, akit rendkívül aprólékosan építettek fel az évad során: a felszínes, törtető ribanc mögött valójában egy sérült, magányos fiatal nő áll, aki senkiben sem bízik és aki úgy érzi, soha senki sem szerette. És Panettiere jó a szerepben, akármilyen meglepően is hangzik. Avery pedig - aki nekem az elején még ellenszenvesebb volt mint Juliette - szerintem a mellékkarakterek közül a legérdekesebb: jól padlóra küldte az élet, de méltósággal tudott felállni és levonta maga számára a következtetéseket. Remélem, jobban előtérbe hozzák őt a következő évadban. Rayna karaktere azonban kimondottan rossz irányba változott, mintha nem tudnának vele mit kezdeni az alkotók. A kiegyensúlyozott, józan ítélőképességű nőből egy csapongó tinilány lett, sokszor kimondottan karakteridegen húzásokkal.

Azt mindenképpen hozzá kell tenni, hogy az alkotók rendkívül sok klisével operálnak. Gyakorlatilag semmi új fordulatot nem nyújt a sorozat (ha egyáltalán lehet még bármire azt mondani, hogy új), főleg az évad első fele válthat ki belőlünk fáradt sóhajokat. A mélypont szerintem a két napos sztárházasság, tényleg nem értem, az mire volt jó. Ami tényleg tetszett az Juliette drámája az utolsó két részben, ez is főleg Panettiere játékának köszönhetően – a színésznő teljesen hiteles összeomlást produkál az anyját elvesztő énekesnő szerepében. Sőt, ha már itt tartunk, nekem az egész zsaroló-vonal bejött, egyszerűen azért, mert nem számítottam rá.

Zeneileg, pont olyan a sorozat, mint amire én egyszeri rockerként számítottam. Igazából két dal maradt emlékezetes: Avery-től a Kiss  és Scarlett nagyszimpados dala  – előbbi mondjuk nem country, utóbbi meg valószínűleg főleg a körítés, és a hihetetlenül bájos színésznő miatt. Ami meglepő, hogy pont a két főszereplő muzsikál a leggyengébben. Főleg Connie Britton esetében érzem úgy, hogy ő ebből a szempontból nem jó választás volt a szerepre. Egyszerűen nem hiteles a színpadon, sokszor van az a benyomásom, hogy nem tud magával mit kezdeni, nem olyan, mint egy rutinos előadóművész. De lényegében minden mellékszereplő tehetségesebb, mint a két fő karakter, akár Gunnar-t, Scarlettet, vagy az új meleg, countrysztár-wannabe srácot nézzük, szóval főleg nekik köszönhető, hogy a hangulat működik és valójában ez tart a képernyő előtt.

Ami a politikai vonalat illeti, az annyira súlytalan, hogy ebben a formában majdnem felesleges a sorozatban. Engem halál hidegen hagy Rayna hatalommániás apja és testvére, a férj polgármesterré választásával (és sikkasztási botrányával) kapcsolatban meg lényegében úgy érzem, csak azért kellett ez a szál, hogy Eric Close ne csak egy otthon ülő apuka legyen, aki a gyerekekre vigyáz, miközben a feleség turnézik. Három mondatnál többet ez a vonal tényleg nem ér.

Minden hibájával együtt jó szórakozás volt a Nashville első évada, de őszintén szólva a kamu cliffhanger elgondolkoztatott, érdemes-e tovább nézni. Látom előre mi jön, az autóbaleset miatt Rayna kómába esik, Deacon meg ott ül majd az ágya mellett, fuldokolva a lelkiismeret-furdalástól. Vagy fordítva. Ha maradok, az nem miattuk lesz.