Francis Underwood pont olyan figura, mint amilyennek a politikusokat elképzeljük. Manipulatív, erkölcstelen alak, aki saját céljai érdekében mindenre képes, átgázol mindenen és mindenkin, szemrebbenés nélkül a szemébe hazudik akár az elnöknek is, márpedig olyat, legalábbis az Elnök emberein szocializálódott tévénéző krédója szerint, nem szabad csinálni. Nos, a House of Cards az az amerikai nagypolitikának, ami a Boss volt a helyi szintűnek, egy végtelenül cinikus, lehangoló, de ezzel együtt rettentő érdekes sorozat. Az ugrás után a Netflix üdvöskéjét vesézzük, spoileresen.

100 millió dollár - ennyit költött a DVD-kölcsönzőből tévéipari nagyágyúvá válni akaró Netflix két évadnyi politikai mocsokra és manipulációra. A 26 részből egyelőre 13 került adásba, egy kupacban, csak a Netflix előfizetőinek (nézték is rendesen, a cég szerint messze a legnézettebb tévés tartalmuk lett). A sorozat, amit feltehetően itthon is láthatunk majd (az utósugárzási jogokat a Netflix a Media Rights Capital nevű cégnek adta el, ők értékesítik világszerte), az amerikai politika látszólag második vonalába enged betekintést, a Kapitólium kulisszái mögé.

A kirakatba ugye a Fehér házat teszik az amerikaiak, az elnököt és az ovális irodát, de a valós politikacsinálás nem ott zajlik, hanem a képviselőházban, ahol a lobbisták és nagykapitalisták úgy adják-veszik a a székükhöz körömszakadtáig ragaszkodó képviselőket, mint mobiltelefonnepper a használt okostelefont. A kisebb, jelentéktelenebb körzetek képviselői beállnak a sorba, és úgy menetelnek, ahogy azt a nagyobb hatalommal bírók, a zsíros bizottsági állásokat osztogatók diktálják. Frank Underwood pedig az egyik legbefolyásosabb közülük, ő ugyanis a demokrata többség frakcióvezetője (majority whip egészen pontosan, ez kb. annak, vagy frakcióvezető-helyettesnek felel meg), és amikor az új elnököt beiktatják, arra számít hogy éveken át tartó lojalitását, a választási kampányban betöltött kulcsszerepét a külügyminiszteri poszttal jutalmazzák majd meg.

Nem így történik, és Francis, mint minden rendes politikus, nagyon berág, tervet eszkábál, gonoszat, és megkezdődik a 13 részes sakkjátszma. A karakterek ezt követően mind Underwood mesteri tervének és manipulációjának elemei, akiket öntudatlanul tologatnak egy olyan sakktáblán, amit csak ő és a felesége lát át, mindenki más viszont csak vesztes lehet - vagy legalábbis ezt szeretné elérni hősünk, akit Kevin Spacey olyan élvezettel és átéléssel alakít, hogy nem lehet nem drukkolni neki, bármilyen erkölcstelen szemétláda is. A szövevényes történetről vétek lenne bármit is elárulni, legyen elég annyi, hogy újságírótól nagyipari lobbistáig mindenki az anyját eladja két forintért benne, miközben a szálakat Frank rángatja a háttérből.

A House of Cards egy iszonyú cinikus sorozat, nagyjából olyan, mintha a Breaking Bad gátlástalanságát és a Kemény zsaruk kegyetlenségét kevernék össze a III. Richárd és a Machbeth leginkább gyomorba vágó fordulataival, mert Underwood felesége (Robin Wright) is megéri ám a pénzét, igaz, ő nemcsak a férje tervében kap fontos szerepet, de saját pecsenyéjét is sütögeti, nem is akárhogy. David Fincher rendező sorozata nem fest túl hízelgő képet a színfalak mögötti manipulációról, mint ahogy nem kíméli az újságírókat sem, de legalább hitelesen üti őket - talán ebben a sorozatban ábrázolják a leghitelesebben a sajtó munkatársait, akik között vannak gerinces, tisztességes alakok és naivnak tetsző vagy gátlástalan ribancok is, akik bármit megtesznek, ha egy jó sztori lesz a vége.

Tömény, nagyon szépen fényképezett, kissé lassú sorozat ez, amit mindenkinek javallunk, akit érdekel a politika és szereti Shakespeare-t. Van azonban egy olyan eleme a történetnek, amit kár volt erőltetni, mégpedig az ún. negyedik fal lebontását, azt, ami a tévében ábrázolt világot elválasztja a nézőtől. Underwood ugyanis néha kikacsint ránk, és cinikusan bevon minket is a sztoriba, ami eleinte mé-g élvezetes is volt, de úgy nagyjából az ötödik részre elvesztette varázsát, és csak úgy érzi az ember, mintha hülyének néznék, aki nem érti, mi és miért történik a képernyőn, így ki kell hajolni hozzá, és a szájába rágni a lényeget. Ennél azért felnőttebb embereknek készült a sorozat.

Az angol eredetiből készült remake-t a két főszereplő, Spacey és Wright viszi el a hátán, a mellékszereplők közül sajnos senki nem tud felnőni hozzájuk. Kate Mara, az egyik újságíró szerepében súlytalan és a karaktere sem elég érdekes, a többiek közül talán csak az Underwood jobbkezét alakító Michael Kelley nyújt olyat, amire emlékezhetünk, a többiek teszik a dolgukat, és kész. A sorozat maga nem forradalmasítja a történetmesélést sem, ugyanúgy megvannak drámai csúcspontok az epizódokban, mint a többi szériában, gyakorlott néző pontosan látja, hol lennének a reklámblokkok, ha a Netflix nem az előfizetőkből, hanem a hüvelykúpokból élne.

Az, hogy egy eredendően nem sorozatgyártásra szakosodott cég ekkora kockázatot bevállalt, és komolyan vehető alternatívát kínál a kábelszolgáltatóknak, mindenképpen dicséretes. A tempó viszont erőltetett, az előfizetők egy napi szórakozásért (13x45 perc) nem fogják tömegesen lemondani az előfizetésüket, még akkor sem, ha a Netflix évente öt ilyen színvonalú sorozatot kínál, mert még mindig ott van 360 nap, amikor nincs mit nézni este. Kár, mert az ilyen minőségű sorozatokat hibái ellenére is minden nap elnéznénk.