Ebben a most induló cikksorozatunkban a tévétörténelem olyan, a közös tudatba billoggal beleégetett epizódjait vesszük sorra, amelyek ilyen vagy olyan formában a mai napig éreztetik hatásukat – főleg az amerikai pszichén, de az meg eléggé rá van telepedve a magyarra, úgyhogy lecsepeg.

A One Step Beyondot sokan a legendás Twilight Zone koppintásának tartják, helytelenül: a One Step Beyond első epizódja Rod Sterling klasszikusának debütálása előtt hét hónappal került képernyőre. Míg Serling társadalomkritikus, állandó második jelentésszintet erőltető sztorikat vitt képernyőre, és a fantasztikum minden területéről megpróbált meríteni, addig a One Step Beyond készítőinek ambíciói nem voltak ennyire magasak. Egyszerű, közönségbarát horrort adagolt a népnek, némi álpszichológiával megspékelve, bár még ezt sem vitte túlzásba.

A One Step Beyond intrói az Alfred Hitchcock Presents (1955-1962) bevezetőit másolták. Minden egyes epizód kezdetén a sorozat atyja (manapság ezt showrunnernek hívják), John Newland besétált a kamerák elé, és józan, ámde vészjósló hangon az emberi természet és a paranormális jelenségek huszonötperces összecsapásával fenyegette meg a jónépet. Mint a hasonló, kikiáltós showmanship általában, ezek az apró, hullaház-hangulatú beharangozók is tele voltak túlzássokkal.

A The Clown (A bohóc) esetében sem volt ez másképp – ezt az Examiner 2009-ben „minden idők legfélelmetesebb” tévéepizódjának választotta, és egyébként is, ahányszor a rajongók valamiféle listát készítenek a legijesztőbb tévés pillanatokról, a The Clownról igyekeznek nem elfelejtkezni. Youtube-on elérhető, de természetesen mi most ide belinkeljük.

Az Examiner kitüntetése még nagyobb túlzás, mint a Newland bevezetője. Persze a The Clown-t kontextusában kell értelmezni: a hatvanas évek elején, főműsoridőben egy gyilkos, az ember nyaka után nyújtózkodó bohóc meglehetősen felborzolta ÁtlagJane és HamburgerJoe idegeit. Igazság szerint maga a bohóc a legkevésbé ijesztő a sztoriban, és ami körbeveszi, az inkább, ami nyugtalanító.

A The Clown szimpla bűn-és-bűnhődés sztori: Dosztojevszkij és Poe életművéből egyaránt merít, csak még utóbbinál is jobban meghinti a természetfelettivel. A bohócsminknél sokkal nyomasztóbb benne Christopher Dark (nomen est omen) meggyötört arca, szexuális szerencsétlensége és szerencsétlenkedése, valamint ahogy a karneváli miliő (aminél az amerikai középosztály cikibbet elképzelni sem tud – ha a lányod megszökik a karnevállal (nálunk: a búcsuval), az olyan szégyenfoltot ken a képedre, hogy egy életen át le nem mosod!) átfolyik a képernyőn keresztül. Megint csak: 1960-ban, nyárspolgáréknak az ilyesmi a szokatlanság sokkjával hatott.

Dark képzelgései a bohócról mára élüket vesztették, bár a megfelelő időben, éjféltájt, félálomban, még mindig hátborzongatóak lehetnek. Ettől függetlenül cikksorozatunkban látunk még nála sokkal, de sokkal ijesztőbbet is.