Az már korábban is előfordult, egészen pontosan az első X Faktor indulásának idején, hogy az RTL Klub és a Tv2 műsorai párhuzamosan futottak a tévében - először egymás ellen, aztán amikor a Megasztár elég csúnyán kikapott az X-Faktortól, külön napokon, de ez nincs másként a külföldi tévékben sem. Az persze kérdéses, hogy egy tízmilliós országban, ahol hat éve évente legalább két olyan műsor kerül képernyőre, amiben énekeseket keresnek, mi értelme van ennyire hasonló programokat műsorra tűzni, de a magas nézettség a csatornákat és nem a tamáskodó kritikusokat igazolja.

Ketten egymás ellen

Az X-Faktor jelenlegi évada már egy hónapja látható az RTL Klubon, a szombat esténként jelentkező műsor kétmillió feletti nézőszámmal igazolja, hogy van még olyan tehetség az országban, akire eddig nem figyeltek fel a tévék. A The Voice - Magyarország hangja című Tv2-s reality (mert a hivatalos besorolás szerint ezek a tehetségkutatók is valóságshow-nak minősülnek) kis fáziskéséssel, október 12-én rajtol majd, és az előzetes várakozásnak megfelelően nem szombatonként, hanem péntek esténként lesz látható.

A Tv2 időzítése nem véletlen. A tehetségkutatók első adásai, azok, amikben az énekeseket válogatják a későbbi fordulókra hagyományosan jobb nézettséget hoznak, mint azok, amikor már csak 16-20 versenyzőt láthatnak a nézők hétről hétre. Amikor tehát a The Voice elkezdi a válogatókat, az X-Faktor már az élő adásoknál tart majd, ezzel az új formátum elhódíthat pár százezer nézőt a riválistól, bár mint mondtuk, a két műsor párhuzamosan nem lesz látható a tévében.

Másutt sem túl gyakori, hogy egy napon, egy műsorsávban esne egymásnak a két formátum. Amikor a hollandoknál 2010-ben bemutatkozott a furcsa, magas hátú, vörös székekkel reklámozott tehetségkutató, nem volt ellenfele a nézettségi versenyben, és átlagosan 2,3 millió nézőt érdekelt, míg a döntőre 3,75 millió holland kapcsolta be a televíziót. A második évad premierjét már hárommilliónyian látták. Az amerikaiak nem sok olyan formátumot hagynak ki, ami sikeres Európában, így azonnal lecsaptak a holland műsorra. A jogokat megszerző NBC ráadásul igen kedvező helyzetben is volt, hiszen a Comcast-csoporthoz tartozó országos tévé mellé a tulajdonosok menten oda tudták tenni a Universal zenekiadót is, nem kellett külső kiadót keresni, mint az American Idol vagy az X-Faktor esetében, amiket az USA-ban a Fox vetít. A lemezkiadó azért kell, mert a műsorok nyerteseit kivétel nélkül minden formátumban lemezszerződéssel (és némi pénzzel) jutalmazzák.

USA, UK

A The Voice amerikai változata 2011 áprilisában mutatkozott be, váratlanul nagy sikerrel. A premier 11,7 millió amerikait érdekelt, az évad végére az átlagnézettség felkúszott 12 millióra, a kereskedelmi célcsoportban pedig a teljes tévés évad 4. legnézettebb műsora volt. Az NBC a második évadot nagyon okosan a Super Bowl, az amerikaifutball-bajnokság döntője után indította el, 37 milliós nézettséggel, amiből az átlagot tekintve 15,6 millió maradt a későbbi adásokra is. A jelenleg látható harmadik évad 12,5 milliós nézettséggel debütált és amikor az X-Faktor és a The Voice egymás ellen ment (két héten át), az NBC sorozata megverte a Fox őszi tehetségkutatóját. 

A briteknél a BBC, azaz a közszolgálati televízió vetíti a The Voice-t, ami meglehetősen furcsa, hiszen az ilyen műsorok licenszjogai nem túl olcsóak. A BBC 22 millió fontot, azaz 7,7 milliárd forintot fizetett ki a tehetségkutató két évadának jogaiért - nálunk ebből jó sok Hacktion, Fábry kijönne, meg még két tucat Rákai Philip. A Voice-t az ITV is szerette volna magának, az a csatorna, ahol egyébként az X-Faktor brit kiadás is látható, de a licitben alul maradtak a köztévével szemben. Az első szigetországi évad nézettsége átlagosan 8,9 millió volt, ami új rekord volt a BBC One történetében, már ami a szórakoztató műsorokat illeti - egy királyi menyegző azért jóval több nézőt érdekel, mint egy pár hetes énekverseny.

A X-Faktor egy jóval bejáratottabb, de sokkal egyszerűbb formátum. Az első évadát 2004-ben mutatta be a brit ITV, azóta 37 országban mutatták be lokalizált verzióit, és szinte mindenütt a nézettségi listák élmezőnyébe tartozott. Az első brit évad 7,3 milliós átlagnézettsége 2010-re megduplázódott, és még a legutóbbi, 2011-es évadban is 12,4 milliós átlagot tudott. Az is igaz, hogy a briteknél a The Voice idén márciustól júniusig volt látható, az X-Faktor viszont augusztustól decemberig van képernyőn, tehát egymás ellen eddig nem kerültek műsorba.

A harmadik generáció

A The Voice-t harmadik generációs tehetségkutatónak szokás nevezni, míg az X-Faktor még a második generáció tagja. A besorolás miatt nem minket, hanem a tévés szakembereket kell szidni, nekünk eszünk ágában nem lenne ilyen hangzatos címkéket ragasztani rájuk, de azért elmagyarázzuk, mire gondolnak a kreatívok, amikor generációkat emlegetnek. A legprimitívebb rendszerű tehetségkutatók azok, amikben a jelentkezők és a zsűritagok közötti interakció kimerül abban, hogy az énekes énekel, a zsűritag meg elmondja a véleményét. Nincs más kapcsolódási pont, nem tutujgatják az énekeseket naphosszat, nem vonulnak be velük felkészítő táborba és így tovább. Ilyen volt a Ki mit tud?, a Megasztár vagy a Csillag születik.

A második generációba tartozó X-Faktor esetében ennél már többről van szó, hiszen a zsűritagok kapnak egy kategóriát (fiúk, lányok, együttesek, öregek, fiatalok, metálosok, rapperek, mindegy) és az abba kiválasztott indulók mentoraként segítik a felkészülésüket. A sikerből vagy bukásból így tevékenyen kiveszik részüket, sokkal szorosabb kapcsolatba kerülnek a jelentkezőkkel, emberibb lesz tőle a műsor is. A The Voice készítői ezen csavartak egyet, itt nem előre meghatározott kategóriákba keresnek énekeseket, hanem a zsűritagokhoz. Ha pedig egy énekes több zsűritagnak avagy Mesternek is megtetszik, akkor nem sms-szavazás vagy pénzfeldobás dönt, hanem az énekes, ő választja ki, melyik Mesterrel akar együtt dolgozni.

Nem ez az egyetlen különbség a formátumok között, ha csak ez lenne, akkor az X-Faktort készítő Simon Cowell (aki nagyon sokáig az American Idol című másik énekes tehetségkutató zsűritagja volt) már régen perelne. A The Voice legnagyobb újítása a szék, amibe beleülteti a zsűritagokat. Ha jobban belegondolunk, pofonegyszerű ötletről van szó, John de Mol realityguru ugyanis arra hegyezi ki a műsort, hogy mindegy, hogy nézel ki, mindegy, hány éves vagy, mindegy, hogyan viselkedsz a színpadon, ha a hangod jó, akkor nyert ügyed van. A Mesterek a színpadnak háttal ülve hallgatják az énekesek előadását, és csak akkor fordulhatnak meg, ha egy gomb lenyomásával jelzik, együtt akarnak melózni a jelentkezővel. Ez a műsor első szakaszának nagy újítása, az, amivel eddig 45 országban arattak sikereket.

Bikicsunáj

Míg az X-Faktor, a Megasztár és a többi hasonló műsor az utcáról bejövő, vagy annak hazudott jelentkezőkben bízik, és nem egy hangot, hanem eladható énekeseket keresnek, a The Voice szlogenje az, hogy náluk nem tehetségkutatás folyik, hanem a legjobb hangú amatőrök és profik egyfajta megmérettetése. A zenés tehetségkutatókban általában ki szokás kötni, hogy lemezszerződéssel rendelkező jelentkezők nem indulhatnak el benne, a The Voice-ban ez nem hátrány, sőt, a Mesterek nagyon is örülnek annak, hogy profikkal dolgozhatnak együtt, legalábbis ezt hangoztatják lépten-nyomon.

A két formátumot összevetve más különbségek is szembetűnők. Az itthon oly kedvelt bikicsunájozás, azaz a tökéletesen esélytelen szerencsétlenek bemutatása a The Voice-ból teljesen hiányzik. Az-X Faktor első adásait azért is szeretik annyira a nézők, mert feltűnnek benne olyan futóbolondok, akiken teli szájjal lehet röhögni, akikről első blikkre látszik, hogy soha, egyetlen épeszű producer sem engedné őket színpadra még a legeldugottabb albán közösségi házban sem. Őket ugyanolyan nagy műgonddal válogatják ki a jelentkezők közül, mint a Szegény Sorsú Lányt, az Eddig Sehol Nem Éneklő, De Nagyszerű Hanggal Bíró Varrógépszerelőt és a többieket, akik nélkül a tévéműsor nem áll meg a lábán. Kell az ellenpont, a dráma vicces feloldása, a magukat tehetségesnek tartó, fahangú lúzerek bemutatása, mert így tudjuk értékelni a gondosan az adások drámai csúcspontjára időzített, valóban jó hangú énekeseket.

Nincs kinek beszólni

A zsűri ennek meglelően igen karcos tud lenni. Ha valaki azt hiszi, hogy Nagy Feró durva a jelentkezőkkel, vagy hogy Friderikusz Sándor annak idején nagyon keményen megmondta a véleményét, az még soha nem hallotta az amerikai X-Faktor sztrárját, az egyébként angol Simon Cowell producert. A rettentő, kockára nyírt frizurájáról és kifogyhatatlannak tűnő V-nyakú pólókészletéről elhíresült Cowell nem egyszer a sírásig vegzálja a jelentkezőket, olyan, laikus fülnek a közepesnél jobb hangú előadókat aláz porba, akik egy magyar kiadásban simán döntősök lehetnének. Az amerikaiak viszont ezért (is) nézték Cowellt az American Idolban éveken át, a Fox üdvöskéje pedig akkor indult el a lejtőn és vesztett nézőmilliókat, amikor Cowell két éve otthagyta őket és elkészítette az X-Faktort.

Más alapokra helyezi a műsort a The Voice. A zsűritagoktól eddig még egyszer sem hallottunk igazán kemény beszólást, de nem is lenne értelme, hiszen a bevallottan direct castinggal, azaz megkeresés útján összeválogatott indulók között rossz hangú, félsüket énekes nincs is. A Voice készítői egyenesen büszkék arra, amit a többi tehetségkutatóban előszeretettel elhallgatnak, arra, hogy ők megkeresik a legjobbakat, és nem igyekeznek talált csiszolatlan gyémántnak eladni azt a musicalszínészt, akivel az egyik zsűritag vélhetően elég sokszor találkozott már, hiszen az ő darabjának főszerepét játssza el éppen. Giccs persze így is jut a The Voice-ba bőven, a jelentkezőket elnézve azt gondolhatnánk, hogy sikeres, boldog ember nem is él az USA-ban, csak a zsűritagok azok, akiknek bejön az élet. Ennyi keserű, halott házastársról, elhagyott családról, eladósodott, a munkahelyét elvesztő jelentkezőről szóló kisfilmet én például csak sírva tudnék leforgatni, már ha egyáltalán.

A zsűrin múlik minden

A Voice ettől még tud vicces is lenni, csak nem úgy, ahogy az X-Faktor, ahol egy, a seggében pávatollal a színpadon parádézó elmebeteg kell a röhögéshez, esetleg az idei évadra érkezett Britney Spears (nyugi, zsűritag, nem induló volt) fintorai. A poénok, a humor forrása a székes műsorban a zsűri, ami az egyik legjobban összerakott az ilyen tehetségkutatók történetében. Blake Shelton countryénekes, Christina Aguilera popdíva, Cee Lo Green rnb artista és Adam Levine, a Maroon5 énekese olyan laza, amilyen magyar zenészember három csík kokain után sem tud lenni, mert egyszerűen ez a fesztelenség nincs belénk kódolva. Mi nem ilyenek vagyunk, nem szólogatunk be egymásnak olyan játszi könnyedséggel, mint a milliónyi lemezt eladó, nálunk tök ismeretlen Shelton Levine-nek. Azt is nehezen tudom elképzelni, ahogy Malek Andrea elkezdi spontán riszálni a fenekét örömében, vagy azt, ahogy Caramel moonwalkozik a színpadon, mert nem áll jól nekik. 

Az X-Faktor harsánysága, a nézők érzelmeit zseniálisan manipuláló műsorszerkezete és az első hetekben felvonultatott szerencsétlenek szinte mindenütt garantálják a sikert. A The Voice más oldalról közelíti meg ugyanezt a témát, sokkal értékesebbnek próbál tűnni, mint korábbi társai, és ez bizonyos mértékben sikerül is neki. A zsűritagok közötti vibrálás, vagy kémia, a jó énekesek, és a kötelező dráma, ennek a formátumnak hoz sokmilliós nézettséget. 

A The Voice-szal kapcsolatban általában azt hiányolják, hogy olyan nemzetközi sztárt, mint például a brit X Factorban feltűnt One Direction nevű fiúzenekar, eddig még nem tudott kitermelni. Hiába a jó hang, manapság ez nem elég, kell az a bizonyos plusz, az X-Faktor, ami egy énekest világsztárrá tesz. Azt nem szabad azonban elfelejteni, hogy a The Voice egy fiatal formátum, ki emlékszik például Steve Brooksteinre vagy Shayne Wardra, az első két brit X Factor-széria nyerteseire? 

Azt, hogy a két műsor csatájából itthon melyik kerül ki győztesen, egyelőre lehetetlen megtippelni. A világ többi részén most a The Voice általában nézettebb, mint az X faktor, a Tv2 húzása ennek alapján itthon is bejöhet.