Az Eurovíziós Dalfesztivál a világ egyik legviccesebb, de rohadt komolynak szánt zenés seregszemléje, aminek az egykori keleti blokkban az egészségesnél jóval nagyobb figyelmet szentelnek, de érdekes módon az északi országokban (svéd, norvég, finn) is azt hiszik, hogy ennél fontosabb zenei esemény nem nagyon van a világon. Oké, a svédeknek ott az ABBA, akik 1974-ben a Waterloo-val berobbantak a világhírbe, de azóta legfeljebb a finn Lordi győzelmét lehet kiemelni, azt is csak azért, mert náluk viccesebb metálzenekar mostanában nemigen létezik.

A mi teljesítményünk meglehetősen szerény, kilenc alkalommal indultunk, 1994-ben Bayer Friderika révén értük el a legjobb helyezésünket (negyedik), azóta tart a lejtmenet, de hát mit csodálkozunk ezen, épeszű ember Horvát Karcsit vagy Ádok Zolit csak Győr és Záhony között ereszti színpadra, és akkor a NOX nevű vállalhatatlan giccsparádéról még nem is beszéltünk. Az idei kiadásra a köztévé alaposan összeszedte magát, minden bizonnyal az új intendáns zenei gyökerei miatt (a Z+ egyik műsorvezető-alapítója volt), és iszonyatosan rágörcsölt a dalfesztiválra. Eddig, ha jól sejtem, ráböktek valakire, hogy helló, nem akarod Magyarországot képviselni Kijevben, mire a NOX meg bólogatott mind a két fejével, dehogynem, és menten felléptek a szopórollerre. Aztán jól meg is hajtották. Idén nem így van, hanem sokkal tudományosabb módszerrel választjuk ki A Dalt, Amivel Megmutatjuk: köztévés showműsorral.

A Dal (ez a címe) első adása az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb köztévés tartalmának bizonyult, sokkal többet lehetett rajta röhögni, mint a Hacktion című sorozaton, pedig az is nagyon vicces, bár nem szándékosan. A fellépőktől a műsorvezetőkön át a végtelenül hiteles zsűriig mindenki iszonyú komolyan vette ezt a hol fél-, hol teljes playback előadásokkal operáló, sms-szavazásba fulladó, javarészt egykori, vagy jelenlegi kertévés stábtagok segítségével elkészített kétórás műsort, és pont ettől lett vicces az egész. Hiszen ki nem tudna önfeledten röhögni azon, hogy a modern kor kihívásainak megfelelni igyekvő MTV a jól bevált papíralapú pontozórendszert táblagépekre cserélte, hogy aztán a zsűri tagjai kevés kivétellel össze-vissza nyomogassák a faék egyszerűségű szerkezetet - de most komolyan, a hatos és a hetes szám megkülönböztetése ennyire nagy gondot jelent?

Az is rendkívül mulatságos volt, ahogy Wolf Kati (akinek a nevét a műsorvezető Gundel Takács Gábor párszor angolosan, wulfnak ejtette), mekkora megmondónő lett hirtelen, mondjuk jogosan, hiszen letett az asztalra egy X-Faktort és egy 22. helyet a tavalyi Eurovízión. A zsűri többi tagja közül a tévé intendánsa, Rákay "kétmillió, Kálmán" Philip vette a legkomolyabban a zsűrizést, és igyekezett nagyon okosakat mondani, ellenpontja, Csiszár Jenő viszont leszarta az egészet, és csak néha sütött el egy-egy közhelyes megjegyzést. Volt még egy negyedik fazon is, de rá nem tudtam figyelni, mert hipnotizált a nyakára tekert narancssárga sál, biztos hideg volt a stúdióban. A táblagépes idétlenkedés mellett a mikrofonok okoztak még kellemetlen pillanatokat, Wolf Katié beszart, mire kapott egy másikat, az meg vagy nem szólt, vagy hangos volt. A hangosítási problémák a playback-előadásokat sem kímélték, hol az aláfestő zene, hol a vokalisták nyomták el a fellépőket, ez élőben lehet jól szólt, de a tévében sokszor igen zavarónak bizonyult, bár, ha jobban belegondolunk, az, hogy Krisz Rudiból nem hall az ember túl sokat, az nem is akkora tragédia.

A legnagyobbat persze Gallusz Niki és Vizy Márton szívta a technikával, előadásuk elején az egyik mikrofon elkezdett gerjedni, mire az amúgy is bizonytalan hangú Vizy teljesen kiesett a szerepből, a nóta meg atomjaira hullott. Jó, kaptak egy második lehetőséget (ott, rögvest), de ennek annyi értelme volt, mint D.Tóth Krisztinának saját műsort adni. És ha már itt tartunk, egy kedves olvasónk küldte az alábbi felvételt, amin egy 1992-es horvát dalt hasonlít össze Gallusz Nikiék saját szerzeményével, hát, hogy is mondjuk finoman, van áthallás elég rendesen. Az egész estére jellemző volt mellesleg a nyúlás, Heincz Gábor Jason Mraz és Travie McCoy nótáiból gründolt magának sajátot, Caramel, az autotune-ra felhúzott élőszövet a Dirty Diana Give It to Me című Jackson-sláger felépítését nyúlta le és hajlítgatott rá szűnni nem akaró lelkesedéssel, a Compact Disco pedig a Maroon5 és a Coldplay nyomdokain halad rendületlenül. A legjobb az egész zenekarban az énekes bőrkabátja volt, keletnémet szadomazó klubok sírnak utána még most is.

Valahogy végig a Budapest Tv bukása óta úgy hiányolt gagyi érződött a műsoron, nemcsak a technikai hibák és a hiteltelen zsűri miatt, vagy azért, mert a fellépők nagy része a Megasztáron edződött, hanem azért, mert egyszerűen rosszak voltak a dalok. Hiába igyekezett Pély Barna, a szegény ember Kovács Ákosa népies motívumokat beleépíteni egy tök átlagos popnótába, a végeredmény csak az intendáns úr vérnyomását emelte meg. Kállay-Saunders András vagy Krisz Rudi produkciójára már nem is emlékszem, arra viszont igen, hogy mennyire unalmas volt Kökény Attila és Bencsik Tamara duettje.

Még az olyan, egyébként tényleg színpadra termett előadókat is visszafogtak a jellegtelen szerzemények, mint Tóth Gabi, akit a közönség juttatott tovább negyedikként Heincz Gábor, a Compact Disco és Caramel mögött, totálisan ignorálva az est legmenőbb produkcióját, a legjobb Eurovíziós hagyományokat megtestesítő Dancs Annamariát, akinek operettszólamokkal tarkított popdala a legjobb volt mind közül, és az előadása is ütött, mint az IMF Matolcsy fején. Kár, hogy koordinálatlanul ténfergő, de kezükre világítós kesztyűt húzó táncosokat nem támogatta meg egy törpe légtornásznő és egy vagy több tűznyelő. Sebaj, van még egy forduló, hátha ott lesz egy olyan kaliberű produkció, mint az ukrán Vergya Szergyucska, legyünk már egyszer bevállalósak, és indítsuk el Szintiboyt és Ilonkát a világhír felé.