Feléhez ért a The Walking Dead második évada, és ha lehet hinni a fanyalgóknak, elvett az ember életéből 7x42 percet, amit soha nem kap már vissza. Ez így persze, már elnézést, nettó faszság, bár az igaz, hogy a pilot feszültségét és izgalmát, azt a vizuális élményt csak nagyon ritkán adta vissza a sorozat többi epizódja - de ez pont ennyire igaz volt az első évadra is. A második nekifutás első hét epizódja még Frank Darabont készítő keze nyomát viselte magán, majd meglátjuk februárban, mire ment az írói stáb az új főnök alatt. Spoileresen értékeljük az évad első felét, óvatosan a klikkolással!

Ha a fentiekből nem derült volna ki, nekem bejött az, amit a TWD második évada eddig produkált, a fanyalgókat az első évadban sem értettem, és most sem tudok szimpatizálni velük. A legnagyobb kifogás a tempót éri, hogy a TWD lassú, és nem elég feszült - nekik legyen mondva, nekem elég izgalmat okozott azt nézni, ahogy egy erdőben keresik a kislányt, tudván, hogy minden bokorból előugorhat egy zombi, és tudtam izgulni a kissrác életéért is, pedig azt legbelül tudtam én is, hogy gyereket ebben a sorozatban sem fognak ölni.

Nem a lófaszt, a midseason finálé utolsó öt percében még ezt is meglépték a készítők, ráadásul úgy, hogy az utolsó percig nem lehetett tudni, hogy akkor most Shane pokolbéli víg napjai számoltattak-e meg (lett volna oka több szereplőnek is, hogy kiloccsantsa az agyát), vagy Rick tényleg fejbelövi-e a bezombult Sophie-t. Akik a farmos történetszál lassúsága miatt panaszkodtak, és a családi dráma túltengésén siránkoznak, nincsenek egyedül, az amerikai fanok is kutyázzák a posztapokaliptikus történet ezen motívumait, de feleslegesen.

Ez az évad, legalábbis az első fele arra ment el, hogy a karakterekben végbement változásokkal foglalkozzunk, és ha tetszik, ha nem, erre kell időt szánni. Ez nem egy film, ahol az ember készpénznek veszi azt, hogy a 10. percben kitörő zombiapokalipszis túlélői a harmincadikra már úgy bánnak a shotgunnal, mint Chuck Norris, és minden további lelki vívódás sé skrupulus nélkül lőnek főbe bárkit, aki eléjük kerül, sőt, a film végére már mindenkinek kialakult helye van a kis társadalomban és elkezdik építeni a nagybetűs jövőt.

A The Walking Dead-ben ugyanis olyan, mint jövő nem létezik, és ezt valahogy tudatosítani kellett a karakterekben is, akik eddig csak a túléléssel és a rohanással foglalkoztak, egy tisztességes ragulevest sem ehettek meg a fák tövében, és egy jót sem dughattak (na jó, Shane és Lori viszonylatában ez is összejött, sőt, Andrea is összegabalyodott Shane-nel), a Hershel farmja ebből a szempontból a mennyország egy kis szeletkéje volt nekik, egészen a pajtában héderező zombik felfedezéséig.

Igen, lelassult a sorozat, de ez számomra semmit nem vont le az élvezeti értékéből, és nem tartottam sokkal pörgősebbnek a képregény első négy kötetét sem (nem olvasom tovább, mert nem akarok minden poént lelőni előre). A karakterek egy-két kivétellel igenis fejlődnek, Shane megtartása jó húzásnak bizonyult, bár túl hosszú életet nem jósolok neki. Rick vélt töketlenségét (nem az én véleményem) pedig teljesen megértem, sőt, még Andrea önfejűségét is, de kedvenc karakterem a félkarú tesót haluzó Daryl, aki a zombifüles nyaklánccal végleg a legfaszább szereplővé lett a sorozatban.

Ami a midseason finálét illeti, az utolsó öt perc feszültségéért és szívfájdító drámájáért igenis érdemes volt várni ennyit, és amikor az ember azt hitte, hogy ennél nincs tovább, akkor az írók előhúzzák zombiSophie-t a pajtából, a néző meg csak ül a tévé előtt elszorult torokkal, és nyelni alig mer, amikor Rick előhúzza a Magnumot. Döbbenetes volt a mészárlás, ahogy Shane rádöbbent, mit szabadított el, Rick tehetetlensége, Hershel iszonyatos fájdalma és Lori rettegése, ez az öt perc színészi-írói-rendezői mestermunka volt.  

Nekem továbbra is az egyik kedvenc sorozatom marad a TWD, és ez így lesz akkor is, ha az évad második felében is ugyanolyan nyugis marad a tempó, mint az elsőben.