A kortárs képzőművészet Giró-Szász Krisztina MTV-s műsorvezető számára olyan, mint a szex, amivel egy közönségbarát televíziónak foglalkozni kell, hiszen érdekli az embereket. Viszont mégsem lehet, hogy képernyőn mutassunk sikamlós dolgokat, esetleg direkt módon beszéljünk arról. Lehet az ilyesmit ízlésesen, érthető szemérmességgel kezelni. Hogy mi volt az a kellemetlen tapasztalat, amely miatt a tévé új műsorának vezetője, Giró-Szász Krisztina így áll a kortárs képzőművészethez, nem akarjuk tudni. Már csak a képzeletünk is elég ahhoz, hogy megértsük, miért tart fenn illő távolságot egy fiatal lány azzal a közeggel, ahol szinte norma a szabados erkölcsiség és kötelező a dekadencia.

A KorTárs című műsor fő jellegzetessége mindenesetre, hogy kortárs műalkotásokat csak távolról és másodpercekre villantanak fel. Az interjúk pedig olyan kényszeresen nem beszélnek művészetről, hogy nem is nekünk, hanem egy pszichológusnak kellene feltárnia az ügyet. Giró-Szász Krisztina mindenesetre mindent megtesz azért, hogy ha a riportalany előhozakodna a művészettel, gyorsan valami semleges témára terelje a beszélgetést.

Fiatal, mint a Rolling Stones

Mindez nem zavarta az MTV vezetőit, akik láthatóan arra voltak ráfeszülve, hogy kereskedelmi tévésítés irányba fordítsák a szezonban induló összes új műsort, és ezért egyetlen instrukciót adtak: legyen fiatalos! A fiatalos pedig azt jelenti, hogy az első pillanatban ránk zúdítanak egy csomó, videoklipesen összevágott képet, amiből a tájékozott néző azt a következtetést vonhatja le, hogy egy utazási reklámot lát Londonról. A kevésbé világlátott nézőnek nincs ekkora szerencséje, az hogy Londonban vagyunk, ugyanis nem hangzik el, helyette olyan fiatalos szavak záporoznak ránk, mint hogy plázacica, kigyúrt tetkósok és Sarah Jessica Parker, aki egy valóságshowban találkozott egy bizonyos Simon de Puryvel. A hangulat annyira fiatalos, hogy tényleg csak az hiányzik, hogy az operatőr úgy lengesse a kamerát, mint a Viva tévé hőskorában a diszkóműsorban.

Az említett de Puryről végre elhangzik, ő az „aukciós szakma fenegyereke”. A hangulat már a tetőfokán, osztott képernyő, „Simon de Purynél minden lehetséges, a lépcsőn mondjuk úgy jön le, mint bárki más.” – hangzik el a döbbenetes információ. De nincs idő fellélegezni, feltűnik a tíz évvel fiatalabb Berlusconira emlékeztető Pury, akiről gyorsan megtudjuk, hogy hiába hatvan éves, szuperfiatalos alak, aki dj-zik, imádja a focit, a fotózást és a zenét. Az osztott képernyőn feltűnik a Rolling Stones, és hosszasan gitározik.

A műsor nyolcadik percében járunk, amikor végre megjelenik az első műalkotás. Távolról mutatják, egy lépcsőről visszanézve. „Az például Ross Lovegrove Háromdimenziós tájképe 2008-ból. Igazi csemege, különleges anyagból készült.” – mondja a fenegyerek, mire Giró-Szász Krisztina sarkon fordul és felrohan a lépcsőn. A következő percben már arról beszél, milyen sok a szervezni való a megnyitó előtt. Persze a műsorvezetőnő is tudja, hogy démonait csak úgy győzheti le, ha szembenéz velük, ezért az adásban még egyszer szóba kerül a művészet. Megáll egy szőrrel borított szekrénynél, és azt mondja: „És ki vesz meg egy ilyen szekrényt?” „Dizájngyűjtők. De a nevüket nem árulhatom el.” – válaszolja fenegyerek, és viharzunk is a további érdektelen információk irányába.

Budapest nagyon szép város

Aztán hirtelen Budapesten találjuk magunkat, ahol valamiért a Hatvani villa kerül a középpontba. Most adták át, vagy nyílik valami kiállítás? Az apropó nem derül ki, Pury szereti Budapestet, mert „a magyarok kedvesek”, hangzik el, majd egy furcsa sapkás alak méregeti a falakat, miközben a narráció azt duruzsolja, hogy „a villa összeköti majd a várost a hazai és nemzetközi művészeti világgal”, továbbá hogy „a villa tereit inspiráció forrásaként használhatják az ide belépő művészek.” (Ha érdekli a téma, olvassa el hat évvel ezelőtti cikkünket az épületről.)

Az átlagnál kicsit hozzáértőbb néző itt kapcsolja ki a tévét. A semmitmondó kiállítások kurátori szövegeiből ismerős fennhéjazó bullshit a különösen lelkes elsőéves képzősökön kívül ugyanis riasztó minden jóérzésű érdeklődő számára. Amúgy is, azoknak, akiknek a bekiabált nevek, Zaha Hadid, Damien Hirst vagy Ross Lovegrove jelentenek valamit, a KorTárs csak annyiban érdekes, hogy kiszámolhassa: ha Giró-Szász András hatóköre akkora, hogy nejét műsorvezetővé tegye, akkor milyen műsort kap annak a rokona, aki a kormányszóvivőségnél fontosabb pozícióban van?

Az a szerencsétlen tévéző viszont, aki nem hallott a fenti társaságról, azzal a tapasztalattal kapcsolhat át: a kortárs képzőművészet ún. úri huncutság, ami elegáns helyeken, drága öltönyökben grasszáló gazdag embereknek szól. Ha viszont valamiről szólnia kellene egy tévéműsornak, akkor az az, hogy mindez pont hogy nem így van.