Na, akkor ezzel is megvolnánk. Hat év, 121 epizód, megannyi felejthetetlen pillanat és fejvakarós epizódvég után búcsúzott a Lost - stílszerűen pontosan úgy, amilyen az egész sorozat volt: ez a nettó 103 perc (a sok reklám miatt nem jött össze a 108?) éppúgy megosztja majd a sorozat nézőit, mint az eddigi epizódok. A kép után spoileresen.

Nem fogom agyonelemezni a finálét, mert teljesen felesleges. Ez a közel két óra nem arról szólt, nem az volt a középpontjában, hogy mikor építették a szobrot a szigeten és kik, és mi a fenéért jelent meg Walt a Dharma-tömegsír mellett Locke-nak. Mint ahogy az első résztől nyilvánvaló volt, ez a sorozatot két, jól elkülöníthető motívum vitte előre: az egyik a karakterek sorsa, a másik a sziget egyre halmozódó rejtélyei.

Cuse és Lindelof zsenialitása pontosan ebben rejlett, képesek voltak egy olyan sorozatot megteremteni, ami a megszokott narratívát az ablakon kihajítva mutatott be emberi sorsokat, szerettetett meg velünk karaktereket, akik igenis hozzánk nőttek, és ha valakinek ma azt mondom, John Locke, nem az angol filozófus fog eszébe jutni elsőre, hanem egy mozgássérült kopasz csávó, aki elhitte, hogy neki küldetése van egy seholsemvolt szigeten.

Mindezt tették úgy az írók, hogy a karakterek történetéhez hozzátettek olyan mennyiségű kérdést, titkot és misztikus zagyvaságot (mert ne legyünk azért teljesen elfogultak), amit eddig soha, senki nem mert egy sorozatba belesűríteni, még David Lynch és Twin Peakes tettestársa, Mark Frost sem, pedig igyekeztek becsülettel.

A Lost nagyszerűsége pontosan abban rejlett, hogy ötven feltett kérdésre csak két válasz jutott, és a néző, akit sikerült az első évadban berántani, és volt affinitása az ilyen meseszerű vagy sci-fi elemekhez, azt élvezte, hogy másnap a haverokkal vagy kollégákkal megvitathatta, hogy az istenbe’ került Sayid amerikai CIA-futtatója Irakból a szigetre, a bunkerbe, gombokat nyomogatni 108 percenként.

A második évad egyik kulcsjelenetében megy egymásnak Locke és Jack, a gombok nyomogatása miatt persze, és vitáznak el arról, miért olyan könnyű hinnie a kopasznak abban, hogy ez így van, a gombokat meg kell nyomni, és kész. Ez, a man of science - man of faith ellentét aztán szépen a sorozat végéig kitartott, sőt, átragadt a rajongókra is: akik a lezárást elfogadták olyannak, amilyen, és megkönnyezték az érzelmes jeleneteket, na ők a men/women of faith táborba tartoznak, akik pedig ma reggel óta fújnak a befejezésre a különböző fórumokon, azok a tudomány, vagy inkább kvázi racionalitás oldaláról közelítették meg a sorozatot, és a magyarázatok hiánya miatt idegesek.

Nekem személy szerint ez a lezárás volt a tökéletes befejezés ehhez a hatéves kalandhoz, én pontosan azt kaptam, amit vártam, egy kerek egészet, aminek úgy lett vége, ahogy annak lennie kellett, bent a bambuszligetben haldokló Jackkel. Nekem a karakterek voltak fontosak, Hurley, Sawyer, Juliet és a többiek, érdekelt a sorsuk, és drukkoltam nekik, nem akartam, hogy a számba rágják, melyik cég gyártotta Widmore embereinek műholdas telefonját, mert nem érdekelt. És igen, sírtam a finálén, negyvenéves fejjel, mert meghatott az, ahogy Juliet rádöbben arra, ki neki Sawyer és ahogy Charlie ránézett Claire-re.

Bennem is volt hiányérzet, és észre sem vettem egy rohadt nagy logikai bukfencet addig, míg Bruti barátom fel nem hívta rá a figyelmemet (minek akarta a dugó kihúzása után Jack kinyírni Locke-ot, aki onnantól kezdve már nem egy természetfeletti képességekkel bíró füstszörny, hanem egy faszi, aki kétezer év elteltével kurvára szeretne már lelépni a nyomorult szigetről), de ezeken jó agymosott rajongóként (mert az vagyok, és nem szégyellem) simán túl tudok lépni.

A Lost ugyanis hat éven át heti 42 percben totálisan elszórakoztatott, átrángatott egy másik világba, ahol csak azzal foglalkoztam, amit a képernyőn nekem mutogattak. Ennél többet egy tömegek szórakoztatására kitalált médiumtól pedig igazságtalanság lenni elvárni. Good-bye show, and thanks for all the fish.