Joseph Mazzello a Jurassic Parkban még raptorok és T-Rexek elől menekült, 17 év elteltével meg japán katonák akarják hétről-hétre felkoncolni. A sikeres gyerekszínész a köztes időben szinte észrevétlen volt, filmrendezőként diplomázott, és nem nagyon foglalkozott a színjátszással. Los Angelesben beszélgettünk vele.

Hogy foglalná össze a sorozat történetét (valakinek, aki még nem is hallott róla)?

A Pacific három fiatalember története, három tengerészgyalogosé, akik közül ketten megírták emlékirataikat, a harmadik történetét pedig más forrásokból rakták össze az írók. Igaz történettel van dolgunk, ami alapvetően a teljes csendes-óceáni hadszínteret felöleli. Nem egy századról szól, mint az Elit alakulat, hanem három egyénről. Megismerjük a múltjukat, a hátterüket, azt, hogy miért álltak be tengerészgyalogosnak, mit éreztek a háború alatt, és miken mentek keresztül.

Ön hogy került be a háborúba?

Eugene Sledge miatt (az ő karakterét alakítja Mazzello). Megfogott a története, az alabamai fiúé, akin az egészsége sem fogott ki. Szívzörejt állapítottak meg nála az orvosok, illetve az apja, aki nem is engedte, hogy bevonuljon. Aztán 1943-ra Eugene 18 éves lett, és az apja hiába tartotta vissza, nem tudta. A dédapja, a nagyapja és az apja is volt katona, és követni akarta őket, tengerészgyalogos akart lenni. Rengeteget olvasott az előző háborúkról, és próbálta magát felkészíteni arra, ami a Csendes-óceánon várt rá. Elég naiv volt ebből a szempontból, vagy inkább romlatlan, ártatlan lélek.

Jelentett bármiféle előnyt a szereplőválogatás során, hogy korábban együtt dolgozott Steven Spielberggel?

Jó lett volna, de nem. Végigjártam a hivatali utat, először a szereposztó rendező hallgatott meg, aztán szépen sorban a producerek, majd a végén Spielberg.

Azért csak ismerős volt neki...

Persze. Meg is lepődött, mert nem tudott arról, hogy én is jelentkeztem az egyik szerepre. Legalább három éve nem találkoztuk akkor, és legutoljára 15 évvel azelőtt dolgoztunk együtt. Én is tudtam, és ő is, hogy szó sem lehet egy 200 millió dolláros szívességről - ha nem lettem volna megfelelő a szerepre, más kapja meg. Jó, annyi előnyöm volt, hogy tudta ki vagyok, és azt, hogy nem vagyok őrült, legalábbis kilencévesen nem voltam az.

Ennek persze volt hátulütője is.

Természetesen, iszonyú hülyén éreztem volna magam, ha a végén nem én kapom a szerepet, valahogy úgy, hogy "már nem vagyok elég jó? Gyerekszínészként megfeleltem Stevennek, és tessék, felnőttként már nem kellek neki?" Kezet fogtunk, megölelt, aztán a kezembe nyomta az első jelenet szövegkönyvét, és rámutatott egy kamerára: tessék, Joseph, tied a pálya. Meggyőztem őket, és egy héttel később szóltak, hogy készüljek a kiképzésre.

Mi a félelmetesebb? Dale százados (a film katonai tanácsadója) vagy egy T-Rex?

Dale százados. A T-Rexet legalább ki lehet kapcsolni, Dale Dye-t viszont nem.

Az aknavetőt tudja már kezelni?

Hogyne. Ha behoznak egyet, becsukott szemmel szétszedem. Nekem különösen nehéz volt a kiképzőtábor, mert előtte életemben nem volt fegyver a kezemben, az aknavetőről nem is beszélve, amiről azt sem tudtam, hogy mi. A tíznapos felkészítés nagyon-nagyon intenzív volt, de megérte, mert szerettem volna a lehető leghitelesebbnek tűnni a sorozatban. Az volt a célom, hogy elérjem: ha egy tengerészgyalogos megnézi a jeleneteimet, rábólintson, hogy oké, ezt beveszem. Abból a szempontból könnyű dolgunk volt, hogy ezek a katonák nem profik voltak, hanem mondjuk pékek és autószerelők, akik beálltak a seregbe, mert megtámadták a hazájukat. Átlagemberek, mint én. Így jóval könnyebb volt azonosulni a szereppel, mint mondjuk Supermannel.

Mi volt a legnehezebb a kiképzésben?

Dale százados szándéka az volt, hogy az akkori körülményeket a lehető leghitelesebben megteremtse nekünk, elkényeztetett városi ficsúroknak, mert annak tartott minket, és ezt nem is rejtette véka alá. A II. világháborúban a tengerészgyalogosok legnagyobb ellensége az éhség volt: egyszerűen nem voltak megfelelően táplálva. Ebből nekünk is kijutott, mert ugyanazt és ugyanolyan mennyiségben ettük, amit akkoriban ők. Ehhez jött még hozzá a negyvenfokos hőség, képzelheti. Tíz nap alatt hat kilót fogytam, de ez volt a cél, a forgatásra úgy kellett kinéznünk, ahogy a tengerészgyalogosok kinéztek 1943-ban.

Ha még egy ilyet végig kellene csinálnia, bevállalná?

Nehéz kérdés, nem tudom. Az biztos, hogy életemben nem volt még ennél nehezebb, embert próbálóbb tíz napom egyhuzamban. Voltak már ennél keményebb napjaim, de nem tíz egymás után. Amikor azt hittük, hogy oké, ennél már nem lehet rosszabb, akkor hajnal háromkor kirugdostak minket a sátorból, és bezavartak a dzsungelbe futni öt kilométert, a vállamon egy aknavető csövével.

Mikor akarta először feladni?

Az első percben. Aztán folyamatosan, de ha megkérdezi a többieket, Jont, vagy James-t (a sorozat másik két főszereplője, Jon Seda, és James Badge Dale), ők is ezt válaszolják. Folyamatosan arra gondoltam, hogy nincs olyan film, sorozat, darab, semmi, ami megéri, hogy ennyit kínlódjon az ember. Akadtak sérülések is bőven, bordatörés, lábtörés, ficamok, vágások, horzsolások, pár színészt hordágyon vittek el már a második napon. A meleg kibírhatatlan volt, nem kaptunk elég vizet, az egyik srác nappal folyamatosan hányt, a másik a latrinán ült éjjelente, szóval nem volt egy leányálom. Meg akartak törni minket, és sikerült is nekik, de ennek a forgatás során nagy hasznát vettük, igazi katonaként viselkedtünk. Amikor vége volt, rendeltem egy nagy pizzát, és öt perc alatt magamba tömtem.

Sikeres gyermekszínész volt, de utána mintha megtört volna a pályája. Nem zavarja, hogy a Jurassic Park volt karrierje csúcspontja?

Érdekes kérdés, de nem, és ezt a szüleimnek köszönhetem, akik nagyon jó érzékkel arra neveltek, hogy két lábbal álljak a földön. Nem költöztünk át Los Angelesbe, maradtunk a keleti parton, egy New York állambeli kisvárosban, mert nem akarták, hogy a színjátszásra tegyem fel az egész életem. A forgatások között rendesen jártam iskolába, nem voltak magántanáraim és nem várt limuzin a suli előtt. Ugyanazok a dolgok érdekeltek, mint a többieket, a szalagavató bál, az érettségi, az egyetem, ahová fel is vettek. Focimeccsekre jártam, buliztam, és nem foglalkoztatott a színjátszás, egy időre le is álltam vele, pedig hívtak egy tévésorozatba is, ahol főszerepet kaptam volna. Még ügynököm sem volt. Rendezőkét diplomáztam, és valamiért akkor, amikor már tudtam, milyen a másik oldalon állni, kezdett el ismét érdekelni a színészet. Rájöttem, hogy ez az, ami igazán érdekel, ez az, amiben jó vagyok, és amivel foglalkozni akarok.

Az újrakezdés nem lehetett egyszerű.

Nem volt az, mert mindenki úgy emlékezett rám, mint a kiskölyökre a Jurassic Parkból, és amikor a nevem valahol felmerült, a producereknek fogalma sem volt, hány éves vagyok. Kaptam olyan szerepajánlatot, amiben egy 13 éves srácot kellett volna alakítanom - az ügynöknek fogalma sem volt, hogy akkor már 20 éves voltam. Előlröl kellett kezdenem mindent, de nem adtam fel, mert bíztam magamban, tudtam, hogy ismét be tudok kerüli a körforgásba. A Pacific tökéletes ugródeszka volt, mert a forgatás befejezése után máris szerepet kaptam a Facebookról szóló David Fincher-filmben, a Social Networkben, szóval nem panaszkodhatom.