Aki esetleg még nem tudná, a 2000-es évek első évtizedének végén járunk, manapság blogok, honlapok tucatjai foglalkoznak sorozatokkal, arról nem is beszélve, hogy millió sorozat készül millió témában. Úgyhogy érdekes visszaolvasni, hogy a hetvenes években hogyan birkóztak ezzel a képernyős műfajjal a magyar újságokban. Sorozatok: kicsit gyanús szó, a magyar tévések próbálták mentegetni a dolgot azzal, hogy a szórakoztatás címén oktatnak, meg hogy kedvet próbálnak csinálni az olvasáshoz, a könyvekhez, meg hogy igen, bevalljuk, könnyű műfaj, mi is nézzük, de mi nem tüdőzzük le, nem, csak a nyugatiak! Volt persze, aki egyenesen arról írt, hogy ez szemét és népbutítás úgy, ahogy van.

Pedig a sorozatok akkor sem voltak már új dolgok Magyarországon, hiszen a hatvanas évek elejétől-közepétől kezdve vásárolt és vetített a magyar televízió nyugati sorozatokat is, az Angyal nem állt meg a vasfüggönynél. Retrós bejegyzésünkben korabeli cikkekből szemezgetünk, hogyan látták a hetvenes években a sorozatokat a magyar tévések, dramaturgok, kritikusok.

1975 februárjában (szóval majdnem évforduló) az RTV szerkesztősége úgy látta, itt az idő kiosztani az észt sorozat-témában, ezért a Rádióújság február 24-i számában Sorozat (és "folytatásos") a képernyőn címmel kétoldalas tematikus blokkot szentelt a kérdésnek. Öt szerző fejtette ki a véleményét a témáról, volt köztük újságíró, dramaturg és tévés szakember, egyébként ezek a cikkek még viszonylag megengedőek és elnézőek a műfajjal szemben - még szép, hiszen mégiscsak a Rádióújságról van szó, ami alapvetően nem kritikai hetilap volt, hanem a tévéajánlókról szólt. Nem úgy Jovánovics Miklós, aki minden rosszat elmondott a sorozatkészítés divatjáról a Kritika című folyóirat hasábjain, de erről majd később, és részletesen. Ezekben az írásokban az a legérdekesebb, hogy eleve fölmerül a kérdés, amit meg is kell válaszolniuk az cikkíróknak, hogy mi a fenéért van szükség sorozatokra? Tizenhárom epizódra? Miért kell kínozni az embereket, miért nem lehet azt másfél órában letudni? És a cikkírók meg is válaszolják a kérdést, ööööö, hát azért, mert egyben leadni túl hosszú lenne, és ezért több darabba kell szabdalni. Manapság úgy vagyunk ezzel, hogy a sorozat azért sorozat, hogy sorozat legyen, nem kell ezt külön megmagyarázni. Akkoriban azonban sokan a sorozat-műfajt az újságokban folytatásokban megjelenő regények hagyományából vezették le, így adta magát a válasz, hogy a sorozat csak egy kényszermegoldás. Nemigen jutott eszükbe, hogy ez egy külön műfaj is lehet, saját szabályokkal.

Így nézett ki a Sixx-féle 'sorozathírek kávé mellé' 1975-ben (a legutolsó hír a legviccesebb):

A "folytatásos műfajnak" - ahogy ekkoriban nevezték - két alapvető válfaját különböztették meg már akkor is: azt, amiben minden epizód egy külön kerek sztori, és azt, amiben a közönség csigázása miatt a legérdekesebb résznél hagyják abba a történetet. "A magyar műsor nézője azonban a második fajtával nem találkozik; az ilyen tisztességtelen feszültség-keltéstől mindig is tartózkodtak nálunk a szerkesztők" - írta 1975-ben Sós György dramaturg, egyből el is határoldóva a tisztességtelen feszültség-keltéstől. Az állítása egyébként csak részben igaz, hiszen az Egy óra múlva itt vagyok ekkoriban már elkészült, és abban is igyekeztek a legérdekesebb résznél abbahagyni az epizódokat, még ha nem is a 24-féle addiktív epizódvégi idegszaggatásról volt szó. Az előbbi, a tisztességes típusba egyébként Az Angyal, a Minden lében két kanál, Onedin, Maigret meg társaik tartoztak, amelyek valóban nem keltettek tisztességtelen feszültséget a részek végén.

És ha már feszültségkeltés és addiktív sorozatok: "Sokan vannak különben, akik - mint nézők - a nemes szándékú, klasszikus vagy modern irodalmi alapanyagú folytatásos játékokat sem kedvelik, pusztán azért, mert viszolyognak attól, hogy negyed vagy fél éven át egyetlen sorozat »rabjaivá« váljanak." Hiába, bonyolult kor volt, bonyolult lelkű nézőkkel.

Ahogy írtuk, még a megértőbb korabeli cikkekből is inkább mentegetőzésféle olvasható ki a műfaj miatt, ami nem szégyelli magát és több részben rabolja a nézők drága idejét. Sós György is siet leszögezni, hogy "ha a látszat olykor talán mást mutat is, a vásárolt sorozatműsorok elsőrendű célja a színvonalas szórakoztatás, és korántsem az, hogy bosszankodjanak, akik egy-egy epizódot ezért vagy azért elmulasztanak."

Szóval jelszó a színvonalas szórakoztatás, ebbe a köntösbe lehetett becsavarni mindent, Simon Templartól kezdve a Princ a katonáig. Szűcs Andor, a televízió Irodalmi- és Drámai Főosztályának vezetője is írt ebbe a lapszámba cikket a magyar sorozatokról, és ő is jól belebonyolódik a szórakoztatás, illetve a népnevelés problémájába. Szóval alapvetően szórakoztatni szeretnének a magyar sorozatok (Fekete város, Őrjárat az égen), na de azért mégis társadalmi problémákra emlékeztetnek (végül is ez volt a kor jelszava), amúgy meg "velük kapcsolatos munkánk egyik célja - végtére is szépirodalmi feldolgozásokról van szó - a könyvek gyűjtésének és olvasásának serkentése". Nem rakták alacsonyra a mércét, a jó sorozatnézőből, ha minden jól megy, könyvgyűjtő lesz, úgyhogy kedves sorozatfüggő Comment:com-olvasók, nézzenek jól mélyen magukba. Hány könyvük van? 

Egyébként még Szűcs is megkülönböztet a magyar sorozatokon belül "kommersz sorozatokat", amik elsősorban mégiscsak szórakoztatni akarnak. Csakhogy a szocialista embertípus még ilyenkor sem adhatja át magát az önfeledt röfögésnek, ugyanis a műsorszerkesztők remélték, hogy "a sorozat mondanivalóján elgondolkozik a közönség". Egyszóval, egy pillanatra sem hagyták mondanivaló nélkül a nézőket. A Princ, vagy az Egy óra múlva itt vagyok sorolható többek között ebbe a kategóriába, ez utóbbi tényleg megpróbálta ötvözni a szórakoztatást, meg a népnevelést. Mindebből úgy tűnik, egy akkori tévésnek folyamatosan magyarázkodnia kellett, nehogy véletlenül rávetüljön a céltalan szórakoztatás szörnyű gyanúja.

Hírek kávé mellé 1976-ból:

És álljon itt okulásul a mostani sorozatgyártóknak és producereknek egy korabeli magyar televíziós osztályvezető hitvallása a sorozatgyártás céljáról: "Azon munkálkodunk tehát, hogy a szocialista televíziókkal közösen dolgozzuk fel a nemzeti irodalmak kiemelkedő alkotásait, s így akár tíz éven belül is egy sokoldalú televíziós "irodalomtörténettel" léphessünk színre sok millió néző előtt..."

De ígértünk ennél keményebb hangvételt, ostort, korbácsot, könnygázgránátot is. Bemutatkozás helyett indítsunk is rögtön egy gyomrossal: "A folytatásos tévéjáték igazán "időigényes" műfaj. Általában éppen az időnket veszi igénybe, sokkal kevésbé az ízlésünket, esztétikai érzékünket." Ezeket Jovánovics Miklós írta a Kritika című havilapba, amelyben 1979-ben jelent meg cikke Sorozatok a közönségre címmel, és amelyben úgy általában a sorozatokkal foglalkozik, és körülbelül abban a szellemben, ami az előbb idézett mondatból is kivehető. Jovánovics már azon is kiakadt, hogy az Onedin család már, kapaszkodjanak meg olvasóink, a tizenhatodik epizódnál tart, és még hátra van belőle tizenkettő. "Hol a határ?" - teszi föl a kérdés a kritikus, de meg is válaszolja: "Talán a csillagos ég."

Jovánovics egyébként főleg az irodalmi művek tévéadaptációira koncentrál, és a már akkor is szép számmal tenyésző "kommersz" sorozatokról tudomást sem vesz. Így mondjuk könnyű elméletet fabrikálni. Jovánovics szerint ugyanis eleve érthetetlen, hogy minek "rétessé nyújtani egy tévéfilmet", bár ötletei vannak, például sokan így pótolhatják az olvasást. Mondom, a kritikus az irodalmi művek megfilmesítéséből épít elméletet, így mindezt visszaolvasva tényleg röhejes, hogy azért nézne bárki is Lostot, mert lusta elolvasni a... mit is? Úgyhogy jön is gyorsan a második elméleti gyomros, mielőtt felocsúdnánk az elsőből. "Maximalizmusra való törekvés nélkül is nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nagy szériájú tévésorozat eleve hamisítvány, amelyet az különböztet meg egyéb műalkotások lekoppintásától, hogy emezt tiltja a törvény, amazt meg közömbösen elnézi."

Mások ezt úgy hívják, adaptáció, de sebaj, legyen ez a végszó, annak pont jó.