A Másfélmillió lépés Magyarországon-ról szóló cikksorozatunk első és második részéből megtudhattuk, hogyan született a sorozat ötlete, hogyan folyt a két évig tartó előkészítő munka, és hogy milyen felszereléssel forgattak, illetve túráztak a csapat tagjai. A harmadik részben arról lesz szó, miben különbözik a Másfélmillió más tájfilmektől, és hogyan élték meg a két és fél hónapig tartó vándorlást a stáb tagjai. A sorozat készítésének kulisszatitkairól Peták István szerkesztő, Szabados Tamás operatőr és Heincz László világosító mesél olvasóinknak.

Lehet nem szeretni a Másfélmilliót, vagy közömbösnek lenni iránta, de azt mindenki elismeri, hogy a korszak tájfilmjeitől és természetfilmjeitől teljesen elütött. Talán pont azért, mert nem egyszerűen természetfilmnek készült.

Peták István: Azt gondolom, hogy a nézők éppen azt díjazták többek között, hogy amikor nézték a sorozatot, megélték, hogy ők is jönnek velünk, rácsodálkozhattak Magyarországra, és pontosan érezhették, hogy mi nem akarjuk sem szépíteni, sem csúfítani, ez a film tényleg olyan, ahogy mi láttuk, illetve ahogyan elsősorban Rockenbauer Pál látta. Mindegyikünk bedolgozott, de az, hogy mi jelenik meg, az a rendező, ebben az esetben Pali látásmódját tükrözi. És ez a látásmód mindenképpen újszerű volt. Mert bármelyik addigi természetfilmet megnézzük, picikét olyan, mintha egy fényképalbumot nézegetnék. Nagyon szép tájak vannak fényképezve, van egy narrátor, és ezek az alkotások nagyon korrektek és színvonalasak is lehettek, de azért mindegyik egy picit művi volt. A Másfélmillió lépés pedig éppen a személyessége miatt különbözik ezektől. Tehát nem csak a néző és a riportalany között jön létre rögtön egy személyes kapcsolat, hanem a film maga tulajdonképpen Pali személyes önvallomása Magyarországról.

Heincz László: Tulajdonképpen a kéktúra útvonala csupán egy apropó, ürügy, hiszen a sorozat nem kizárólag erről szól. Annak a léte és ötlete adta a film apropóját, de mégis: nem ez volt a filmnek a valódi témája. Nagyon jó a Hernád-Sajó epizód, nagyon erős a Cserhát-film. Ezek szinte látnivaló nélkülinek mondott kis tájak, de pontosan amiatt lettek jók az itt forgatott anyagok, mert a lényeg az ember, az ő mindennapja és a léte, és az öröme, és a küszködése, ami ezeknek a filmeknek a valódi témája.

Persze a mi stábunknak volt egy igen nagy szerencséje, amely a formából fakadt. Ez a társaság nem Volga-ajtókat csapkodva érkezett, hanem porosan, izzadtan, fáradtan. És ezért nem tűntünk 'pestieknek', nem tűntünk föntről jötteknek, hanem egyszerű utasoknak, akik mellesleg filmeznek. Természetesen ehhez szükség volt arra, hogy a Pali a megfelelő hangot meg tudja ütni a riportalanyokkal. Ez volt a nagy titka a Palinak, hogy képes volt arra, hogy ezek az emberek elfogadják.

Pali és Sáfrány Jóska terepszemlés ismerősei sokszor úgy fogadtak bennünket, mintha régi barátok lennénk. A Cserhátban, Sámsonházán megismerkedtek Erzsi nénivel, Lajos bácsival a nagyon kedves párral. És a velük való beszélgetésnek a spontaneitása éppen abban gyökeredzik, hogy ők ketten már toporogva vártak bennünket, már számolták a napokat. Hogy a Pali, meg a "Józsikám" megérkezzenek. Fantasztikus volt, és ez jött át a mozin. Amikor az öregek ott leültettek bennünket a néhány perces felvétel végén, a filmen is látható paraszti ételhez, az asztalhoz, az egyszerű konyhában és a szobában, az nagyon sokat jelentett. Úgy éreztük magunkat az asztaluknál, mintha haza érkeztünk volna.  Igazából közel harminc év távlatából sem lehet elfogódottság nélkül ezekről a dolgokról beszélni.

Volt egy másik kincse ennek a sorozatnak: az akkori tudományos életnek a krémje, például Zólyomi Bálint a botanika professzora, Pócs Tamás botanikus, Juhász Árpád geológus, Dercsényi Balázs művészettörténész, Bándi Gábor régész (ha a nevekre kattintunk, fotókat nézhetünk meg a filmből). Ezek az emberek, akik akkoriban naponta szerepeltek a tévé képernyőjén, váltogatták egymást a Másfélmillió filmkockáin. És ezek az úgymond tudományos percek, egy professzor gondolatai, minden zökkenő nélkül követték "az egyszerű" embereket. Attól, hogy valaki világhírű botanika professzor, attól még a filmben egy pillanatra sem tűnt nyomasztóan nagyobb súlyúnak Lajos bácsinál és Erzsi néninél.

Szabados Tamás: Az életemben minden földrészen járhattam a munkám miatt. Az Antarktiszon is! A Kilimandzsáró-film, ha úgy vesszük, szintén egy különlegesség volt. Vagy különlegesség volt Ausztrália, a Távol-Kelet, Japán. És mégis, a hozzám legközelebb álló munka ez az "egyszerű" magyar sorozat volt. Az a tíz bolond, akik ott végigbaktattunk, mindent megkaptunk ettől a forgatástól. Örömöt, összefogást, közösségi életet, esténkénti tábortüzet. Volt értéke annak, amit csináltunk. Hiába voltam mondjuk A Hétnek dolgozni Nigériában, vagy voltam luxushotelekben bizonyos meghívások miatt. Ezek nem akkora értékek, mint egy ilyen bolondság, hogy az ember baktat, és megcsinálja élete legkedvesebb munkáját. Ezt a bizonyos Másfélmillió lépést. Másrészt ez volt még az az időszak, amikor elcsíphettünk ilyen kis különös csodákat Magyarországon.

Az én Másfélmillió lépéses munkámból szívemhez legközelebb álló kis pici rész, a vihar a Mátrában, amikor a Kékes alatt elkapott minket egy eső, és az esőkabátjaink, azok a barna esőkabátok lobogtak a szélben, zuhogott az eső, és nem zártam el a kamerát, nem dugtam el, hanem megpróbáltam úgy dolgozni, hogy ne ázzon nagyon el, de mégis vissza tudjam adni azt a látványt. Az én emlékeimben ez a legszebb része a munkámnak.

Ez a társaság végül is annyira összeszokott, annyira megszokta azt, hogy mi egymásra voltunk utalva, hogy nekünk minden mozzanat az életünkben egy picit ennek a Másfélmilliónak a folytatása…

Heincz L.: …képzelje el azt, hogy a társaság nem akart hazajönni, világvége hangulat lett úrrá a csapaton az utolsó egy-két napon…

Szabados T.: …talán jellemző erre az egészre, hogy a Sinkó László, aki egy Kossuth-díjas művész, aki óriási szerepeket játszott, és mégis, amikor sokszor azt mondják neki, hogy 'jajj művészúr, maga volt a Másfélmillióban, aki ott gyalogolt velük!', akkor ő ennek örül, pedig nem volt velünk végig, de mégis kialakult egy olyan kapcsolata ezzel a tíz emberrel, amit soha nem tud elfelejteni.

Minden novemberben lemegyünk a Pali sírjához, és minden augusztusban Sinkó László meghívja az egész társaságot a kertjébe. És mindig vidámak ezek a dolgok, nem szomorkásak, legfeljebb a szomorkodás annyi, hogy miért nincsenek ilyen filmek manapság.

Heincz L.: Az öcsémmel a film forgatását megelőző egy hónapban kijuthattunk az Egyesült Államokba, ami akkor igen nagy szó volt. Én akkor 21 éves voltam, és egy ilyen Egyesült Államok-béli utazás egy, az akkori Magyarországról jött fiatalember számára mindenféleképpen meghatározónak és a világlátását döntően befolyásolónak kellett volna lennie.

Velem nem ez történt, mert ahogy hazajöttem a tengerentúli útról, egy nap szünet után azonnal indultunk kéktúra-filmet forgatni. Mire a végére értünk a Másfélmillió lépésnek, nagyjából a bakancstalp kopásával egyenes arányban tűntek el az államokból hozott élmények úgy, ahogy voltak. Ez a hazai vándorút, ez a 76 nap, messze-messze fölülmúlta az őrületesen nagy élményt, az USA-béli utazást. És ez a Pali személyének köszönhető. A Pali személye és a Pali lénye, világlátása volt a kulcsa ennek az egész sorozatnak a sikeréhez. Ez a két és fél hónap elképzelhetetlen szárnyalást jelentett. Olyan energiákat, érzéseket és alkotókedvet szabadított fel a csapat minden egyes tagjában, hogy mindenki önkéntelenül hozzátette a magáét. Gyakorlatilag ez egy nyaralás volt, egy utazás, amelyről - mellesleg – sorozat készült. Mert egyikünk sem tekintette megterhelő munkának.

A sorozat megtekinthetó az MTV videótárában is. Katt ide.