Nagyot kaptak az arcukba tegnap a magyar televíziózástól az online szerepjátékok (MMORPG-k) fogyasztói és ismerői. A kereskedelmi és a közszolgálati televíziózás zászlóshajói véletlenül egy napon mentek neki az átlagnéző és –műsorszerkesztő számára valóban furcsa jelenségeket produkáló műfajnak. Hogy az MMORPG-k szarul jönnek ki belőle, nem volt kérdés, az annál inkább, hogy képes-e a Kultúrház alulmúlni a Frei Dossziét? A válasz nem egyértelmű, részünkről holtversenyt hirdetünk.

A műsorelőzetessel a közszolgálati televízió gyűjtött be kevesebb feketepontot, a kultúrházas lilaködből meglepő nyitottság, sőt, már-már túlzásba vitt pozitív hangvétel sejlett ki, szemben Frei virtuális nemzethalált vizionáló beharangozójával. „Minden este buli” vs. „a világháló gyilkosai” – találja meg az öt apró eltérést!

Aztán a lila köd megsűrűsödött, fojtogatóvá vált, és rátelepedett a Second Life-ról folyó élő stúdióbeszélgetésre. Ebben a vendégként szerepelő Baktay Miklós pszicho/filozófus legalább annyira tettestárs volt, mint a saját hangjától olykor megrészegülő műsorvezető. Az első kérdés és válasz után lehetett sejteni, hogy a téma eltűnik az értetlenség szülte életképtelen analógiák között:
– Ez valami olyan, mint a Hold kiparcellázása volt?
– Inkább olyan, mint az értéktőzsde indulása volt Budapesten.
–Tehát komolyabb, mint a Hold?

Egy bejátszás – a műsor legkorrektebb része – próbálta menteni a helyzetet, készítői jobban képben voltak, mint Baktay úr. Sajnos utána megint ő kapta meg a szót. Megtudtuk tőle, hogy a Second Life olyan, mint a régi Vadnyugat, egy „pozitív kommunikációs világ”, ahol mindenki olyan avatárt indíthat, amilyet akar. Bevallotta, hogy ő legszívesebben 16 éves bombázó lenne, majd fél órával később kifejtette, hogy akinek rendben van az élete, az ugyanúgy néz ki, mint az avatárja. Köszönjük, doktor úr. Ezek után nem szívesen kattintanék arra az online pszichológiai tesztre, aminek reklámozásáért emberünk elfogadta a Kultúrház meghívását (nem is linkeljük be).
– Ez bizonyos szempontból egy terápiának is megfelelhet?
– Ez maga a terápia. Zseniális terápia.

Ezek után szinte felüdülés volt Frei „mennyiért ölné meg a magyar miniszterelnököt?” Tamás műsora, amely nem hozta az előzetesben ígért fröcsögést. Ez annyit tesz, hogy a műsor nem volt minősíthetetlenül rossz. Minősíthetően rossz volt. Míg a Kultúrház naponta jelentkező élő műsor, a Dosszié kéthetente és felvételről szélesíti a látókört (hogy mennyire, az a Webisztánon is olvasható). Elvárható lenne hát, hogy a készítők alaposabban utánanézzenek a témának, ami nem azt jelenti, hogy három kontinensen beszélgetünk emberekkel, hanem többek között a megfelelő háttérmunkát. Ez Freinél kimerült a tudatlan nézőben esetleg kialakult előítéleteknek való hanyatt fekvéssel, és a kellően negatív hívószavak – gyilkosság, pedofília, illegális – ismételgetésével.

Hogy a legmeglepőbb negatív jelenségeket összegyűjtse, Frei nagyot markolt a lehetséges témákból, az egyenként is igen különböző MMORPG-ket egy kalap alá vette, és melléjük csapta a közösségi site-okat, az erőszakos játékok hatásait és a netes pedofíliát. Az eredmény a felszín kapargatása lett a szokásos freiszolással a dollármilliókról. Mindezt olyan csúsztatásokkal súlyosbította, mint a filmipar és a játékipar forgalmának összehasonlítása (12,5 milliárd vs. 10 milliárd dollár – arról nem szólt a műsor, hogy az előbbi összegben a játékkonzolok eladásai is benne foglaltatnak), vagy az hogy a World of Warcraft lényege egymás megölése (holott a szerverek jelentős része meg sem engedi egy másik játékos karakterének lemészárlását). Szakértőnek pedig sikerült megnyernie többek között annak a játékmagazinnak a főszerkesztőjét, amelyet túlnyomó többségben kiskorúak olvasnak, ehhez képest az olvasók az egyik lapszám mellé csomagolva megkapták minden idők egyik legbetegebb, 18 éven felülieknek szóló játékát, a Postal 2-t.

Így annak ellenére, hogy az előzetesben ígért armageddon szelídebb formában került főműsoridőbe, azt kaptuk, amit vártunk. Az egyetlen igazán meglepő elem Frei, a nyelvújító volt – percenként sulykolta, hogy a virtuális tér nem más, mint „a negyedik dimenzió”, ahol netizenek, netpolgárok, sőt, „digitális bennszülöttek” térülnek le a jó útról.

Végül tehát nem történt katasztrófa, de a tévé nyitása a sajátos közösségi élettel rendelkező MMORPG-k felé nem sikerült. A játékosok jogosan húzták fel magukat (a műsor fórumán is), a Kultúrházról pedig joggal kapcsoltak el. Az esténként nem monitor-, hanem tévéképernyőre gyógyult analóg bennszülöttek pedig nyugodtan sóhajthattak fel: lám, tényleg akkora marhaság ez az internetes játék, mint gondolták.