Az amerikai tévécsatornák minden évben több tucatnyi új sorozatot rendelnek be, hogy hátha valamelyik sikeres lesz, de 10-ből jó eséllyel maximum 3 éli meg a második évadot. Persze mindegyiknek nagy reményekkel vágnak neki, de általában soha senki nem látja előre, hogy melyik lesz az, ami egész világra szóló sikert arat. Mikor bemutatták 2007 őszén a The Big Bang Theory (itthon Agymenők) című sorozatot, valószínűleg senki nem gondolta, hogy ebből lesz az új Jóbarátok, ami nemcsak az amerikai nézettségi listát hódítja meg, de az egész világon népszerű lesz.

A sorozat készítője a tévés ipar egyik élő legendája, Chuck Lorre, aki a 80-as évek végétől kezdve dolgozik szituációs komédiákon. Mostmár évek óta párhuzamosan több sorozata van egyszerre műsoron, olyanokra kell gondolni, mint Dharma és Greg, Két pasi meg egy kicsi, Mike és Molly, Anyák gyöngye és persze az Agymenők. Utóbbiról valószínűleg már mindenki hallott, de azért leírjuk, hogy egy csapat kaliforniai geekről szól, akik emberi kapcsolatok helyett képregényekkel, társas- és szerepjátékokkal töltik az idejüket. A szomszédba beköltöző lány hatására viszont kimozdulnak a komfortzónájukból és szépen lassan a geek sztereotípiákon való élcelődés helyét átvették a párkapcsolati témájú poénok.

Ennek egyik főszereplője Sheldon, akit Jim Parsosns alakít. Az ő fejéből pattant ki, hogy karakterének fiatalkora olyasmi lehetne, amit egy előzmény-sorozat keretei között jól fel lehetne dolgozni. Sheldon egy különösen okos figura, akinek cserébe nincs ideje a tapintatosságra, imádja a szabályokat és nem érti, hogy emberek, hogyan tudnak máshogyan működni. Az Agymenőkben Kaliforniában él és elméleti fizikusként dolgozik, gyerekkorát azonban Texasban, egy átlagos, vallásos családban töltötte.

Az Agymenők című sorozatban látható említések alapján Sheldon gyerekkora maga lehetett számára a pokol. Környezete nem értette meg a zsenijét, édesanyja mélyen vallásos, ami szöges ellentétben áll a racionális Sheldon világnézetével. Édesapjáról nem hallunk túl sokat, de akkor is semmi jót, az iskolában nem voltak barátai és rengeteg problémája származott abból, hogy mindenkinél sokkal okosabb volt.

Ez alapján nem lehetne egy különösebben vidám sorozatot leforgatni, úgyhogy Chuck Lorre, illetve az Agymenők másik showrunnere, Steve Molaro kicsit szabadabban értelmezték azt, amit korábban megtudtunk Sheldon gyerekkoráról. A sorozatban feltűnik a kissé tunya apuka (Lance Barber) és a vallásos anyuka (Zoe Perry), de közel sem olyan karikatúraként, ahogy Sheldon az eredeti sorozatban beszél a fiatalkoráról. A sorozatot Jim Parsons, azaz az idősebb Sheldon narrálja, de idősebb korából, az idő pedig megszépíti az emlékeket, talán ezért is fordulhat elő, hogy kicsit más képet kapunk a gyerekkoráról.

A sorozatot nem élő közönség előtt veszik fel, hanem normál körülmények között, stúdióban. Chuck Lorre az Indexnek adott interjújában elmondta, hogy a gyerekszereplők miatt volt erre szükség, hiszen teljesen más munkamódszereket igényel a többkamerás sitcom műfaja. Ez viszont az egyik legjobb része a sorozatnak, ugyanis ezzel a filmesebb köntössel lehetőségük van az alkotóknak, hogy ne csak a poénokkal foglalkozzanak, de változatosabb érzelmi utat járjanak be. Mivel pedig az élet nem csupán móka és kacagás, így hitelesebb és életszerűbb tud lenni Az ifjú Sheldon, mint egy multikamerás sitcom.

A sorozat középpontja Ian Armitage, aki tökéletesen illik a szerephez, teljesen hitelesen felesel a tanárokkal, látszik rajta, hogy nem látja be, hogy esetleg hibát követ el, és azt is elhisszük neki, mikor fejből mondja a különböző fizikai törvényeket. Jó a kémiája az édesapját alakító Lance Barberrel és annak fényében, amit az Agymenőkből tudunk, az ő kapcsolatuk lehet hosszabb távon a sorozat egyik legizgalmasabb része. Egyelőre ebből még keveset aknáztak ki az első évadban.

Zoe Perry alakítja az édesanyját, aki szintén jól működik a szerepben, amit az Agymenőkben a saját édesanyja, Laurie Metcalf alakít. Az igazi csúcs viszont a nagyit játszó Annie Potts, aki a legviccesebb az egész sorozatban, plusz neki érdekes az unokáival alakított kapcsolata is, de a vejével kialakuló háborújuk is az évad emlékezetesebb részei közé tartozik. A másik két gyerekszereplő, Missy (Raegan Revord) és Georgie (Montana Jordan)  nem okoznak csalódást ugyan, de gyakran nem is olyan fontosak a történetben, és az alakításuk sem olyan konzisztens, mint amit Ian Armitage nyújt.

A 22 részes első évad június elseje óta érhető el HBO GO-n, az egész legnagyobb előnye pedig, hogy bár 22 perces epizódokról van szó, de nem az állandó nevettetés a lényeg. Az epizódoknak van saját témája, ezek egy része konkrét utalás arra, amit az előzménysorozatból már ismerünk, például, hogy honnan jön Szép cica, jó cica című dal, amit Sheldon akkor követel, ha épp beteg. Szerencsére nincs ezekből annyi, hogy úgy érezzük a készítők egy listán mennek végig, hogy választ adjanak a legfontosabb kérdésekre.

Vannak olyanok is, amik némileg szembe mennek azzal, amit Sheldon iskolás koráról tudunk, ha valaki elkötelezett rajongó, akkor ezek az eltérések zavaróak lehetnek. Nem mindegyik epizód azonos színvonalú, de összességében a sorozatnak helyén van a szíve, jó érzékkel tud váltani a komolyabb és a teljesen elhülyéskedett történetek között, és tényleg az a fajta sorozat, amit nyugodtan nézhet együtt a család, mindenki fogja érteni. Az egész pedig megáll a saját lábán, nem érződik egy brandkiterjesztésnek, amit csak azért készítettek el, hogy még egy bőrt lehúzzanak a legnépszerűbb sitcomról. 

Az amerikai nézettség stabil, szóval lehet hosszú távon tervezni az előzménysorozattal, októberben már indul is a második évad, amit Magyarországon szintén az HBO-n és az HBO GO-n keresztül lesz majd elérhető. Az első évadon is érezhető a fejlődés, ahogy a készítők jobban ráéreztek arra, hogy melyek azok a párosítások, amik jobban működnek, illetve azt is a saját kárukon tanulták meg, hogy Sheldont nem jó ötlet kihagyni egy-egy epizód központi történetéből.