Kezdjük azzal, hogy ez a poszt most egy Showtime Hajdú Péterrel című műsorról fog szólni, aminek a házigazdája és egyben gyártója is az a Hajdú Péter, akinél megosztóbb médiaszemélyiséget nehezen lehetne találni ebben az országban, talán ha Sebestyén Balázs és Berki Krisztián szerelemgyermeke egyszer megszületik, majd akkor. Amiről nem fog szólni a poszt, az Hajdú Péter vélt vagy valós pusztító igénytelensége, társadalmi károkozása és hasonlók, erre megvannak a kiváló fórumok a neten, pl. Puzsér Róbert Facebook-oldala, itt.
A műsor, aminek a címében a műfaj (esti talkshow) íratlan szabályai szerint szerepel a műsorvezető (esetünkben inkább annak látszó tárgy) neve, messziről, hunyorogva, nagy jóindulattal és ráhagyással megtévesztésig hasonlít egy amerikai talkshowra. Mondjuk a Jimmy Kimmel Live!-ra, vagy a The Tonight Show with Jimmy Fallon-ra, esetleg a Late Late Show with James Corden-re, de csak mondjuk, és csak messziről. Ez, mármint a műsorelemek nyilvánvaló lenyúlása után is csak hasonlító műsor egyébként egyszerre lehet pozitív és negatív is: pluszos, mert nem egy az egyben nyúltak le MINDENT, és tudtak tekerni rajta, mínuszos, mert béna a lenyúlás, és sokkal szarabb, mint az eredeti.
A Showtime Hajdú Péterrel elméletileg egy olyan késő esti talkshow, amiből a műfajt feltaláló amerikaiaknál van vagy nyolc naponta, de lehet tíz is, mittudomén, a lényeg, hogy az esetek 99 százalékában egyórás, adott keretek között működő műsorról van szó, amiben az állandóság és a feszes szerkesztés mellett a műsorvezető személye az, ami elviszi az egész produkciót a hátán. Fallon, Corden, Kimmel, O’Brien, Colbert, korábban Ferguson, Stewart, Letterman, Leno, még korábban Carson - ezek olyan nevek, meghatározó figurák, akikre odafigyelünk, akik ott tartanak a képernyő előtt a kisugárzásukkal, a személyiségükkel, a humorukkal, az intelligenciájukkal. Hajdú Péter nem ilyen showman, de ez nem csak az ő hibája, ebben az országban jelenleg egy olyan tévés sincs, akire egy ilyen talkshow-t rá lehetne bízni. Se Friderikuszra, se Fábryra, se Hajósra, se senkire.
Hogy aztán egy ilyen műsor miért nem él meg itthon, az megint más kérdés, kis ország, kis piac, kevés érdekes ember, kevés olyan celeb, aki csinál is valamit, az amerikai rendszerű, hétköznap esténként jelentkező esti talkshow halottabb ötlet, mint Gönczi Gábort viccesnek beállítani. Az Esti Showdert elbírta a piac, de Fábry egy idő után kiégett, aztán meg átment az MTVA-ra és irreleváns lett, a helyén viszont nem tátongott olyan űr, ami egy The Tonight Show esetleges megszűnésekor borzolná az amerikai kedélyeket, a Friderikusz-show-val a műfajra rászokatott magyar nézőt ez a műsortípus nem izgatja annyira. A hendikep tehát eleve adott, olyan műsorról van szó, amit gyanakodva néz a magyar, és nem is feltétlen rajong érte.
Mivel kéthetente egy adásban gondolkodnak, a Showtime készítői bruttó 95 percesre húztak el egy alapvetően nettó 42-re optimalizált formátumot, ami úgy szokott felépülni, hogy nyitómonológ, valami kunszt, vendég1, vendég2, zenekar. Vannak variációk, néha több a kunszt és nincs zenekari vendég, másutt egy vendég van, és így tovább, nem kőbe vésett formátum ez, szóval azért dicséret jár a stábnak, mert igyekeztek szakítani a hagyományokkal, és egy másfajta műsort akartak készíteni, megint más lapra tartozik, hogy ami ebből kijött, az nagyon nem lett jó.
A másfélórás játékidő sajnos legalább háromnak tűnt, unalmas, sehová nem tartó műsor a Showtime, amiben a csatorna a saját arcait promózza Bochkor kivételével, a Fallontól nyúlt játékokkal, és egy olyan műsorvezetővel, aki erre a szerepre tökéletesen alkalmatlan. A nagy amerikai példaképektől az önkritikus, spontánnak eladott poénokat el lehetett volna lesni, de ezekből csak arra futotta, hogy Hajdú megjegyezte, hogy nem tud táncolni, majd bebizonyította, hogy tényleg nem. Mivel standupolni sem tud így a műsor rögvest in medias res kezdődött, egy kisgyerekes szegmenssel, amiben a Kismenőket keresztpromózta - nem sok sikerrel, a gyerekek cukik voltak, de ad hoc jelleggel, és egy idő után a néző érezte magát kényelmetlenül, amikor arról faggatták őket, hogy hányszor voltak szerelmesek.
A műsorban egyébként nagyon sok vendég volt, Tápai Szabina, Berki Krisztián, Cseke Katinka, Gönczi Gábor, Bochkor Gábor, a három kisgyerek és az R-Go, ez másutt két műsorra is bőven elég lenne, itt időhúzásnak tűnt és érdektelennek. Sajnos egyik vendég sem volt túl érdekes, Tápai Szabina egyszerű szőkecsajnak bizonyult, akit persze nem a férje kokainozásáról kérdeztek, és Gönczi Gábor is elmondhatta a mantrát az időszerű csatornaváltásról, kihagyva a neki állítólag bekínált több tízmilliós átigazolási pénzt, de hát az ilyen celebsimogatás már csak így megy. A Bochkor-beszélgetés lehetett volna jó, Cseke Katinkát simán ráeresztettem volna, hogy hogy is volt az a kövérezés, de Hajdú ezt a ziccert is kihagyta, és inkább bárgyún vigyorgott hozzá, ami egyébként az egész adásra jellemző volt.
A játékok, a célbadobás mindenféle tárggyal, a playbackcsata (Szájkarate címmel) és a telefonfülkés kínlódás is elég izzadságszagú volt, a mélypont a Showtime-bankjegyekért kaparó Berki volt, illetve az Eddát playbackelő Gönczi Gábor, ezek a szegmensek Fallonnál viccesek és természetesek, itt üvöltött róluk a mesterkéltség és a kín, hogy valami mókás, laza, könnyed dolog történjen a stúdióban végre, aminek nézőteréről Sarka Katát is bevágták vagy kétszer, bárcsak tudnám minek.
Hajdú Péter egy ilyen műsort nem tud levezetni, ilyen hosszban meg pláne nem. Persze csak az ő nyakába varrni a kudarcot nem lenne fair, az ilyen műsorokban egy teljes gegcsapat dolgozik, akik mindent előre megírnak, lekutatnak és percre pontosan összeraknak - a műsorvezetőnek ezt a készterméket kell eladnia. A rémesen kaotikus díszletek közé bekényszerített Hajdúnak viszont ez elsőre nagyon nem sikerült.
Az utolsó 100 komment: