Ha a Fear The Walking Dead első évadát egy szóban kellene jellemeznem, azt mondanám, egyenetlen volt. Nem értek egyet a fanyalgókkal, nem tartottam sem unalmasnak, sem vontatottnak, voltak benne jó karakterek és mellélövések is, jobb és rosszabb részek egyaránt. A végén viszont úgy álltam fel hogy érdekel a folytatás, és nemcsak hivatalból, hanem nézőként is, szóval ha így nézzük, nekem nincs különösebb bajom vele - azt kaptam a sorozattól, amit vártam, kis szépséghibákkal. Spoileres leszek, előre szóltam.

Arról volt ugyanis szó, hogy ez a sorozat, ami a zombijárvány kitörésének napjait mutatja meg, azt, hogy lófszt se' tud senki, és miközben az egyik utcában már Kevin agyát zabálják, a másikban javában a bevásárlólistán vitatkoznak a szülők, mert fogalmuk sincs, mi történik éppen. Ezt az aspektust nekem hozta a Fear, két (és fél) család szemén keresztül láttatta, milyen az, amikor a társadalom összeomlik, és amiben hittél, amihez kapaszkodtál és ragaszkodtál, az egyszer csak nincs ott többé, és nem is igen jön vissza.

Elképesztő traumát kellett volna a kötelező körök mellett bemutatni, ami azonban nem mindig jött össze az alkotóknak, de erről nemcsak az írók vagy a színészek tehetnek (Alycia Debnam Carey, rád nézek meredt szemekkel), hanem a korlátozott költségvetés is, ami érdekes módon pont azért kötötte gúzsba a producerek kezét, amitől az ötlet olyan jónak tűnt papíron: Los Angeles miatt. Egy ekkora metropoliszban valós, életszagú, nem mikrokörnyezetre koncentráló sztorikat írni szinte lehetetlen úgy, hogy nincs 10-12 millió dollárod egy-egy 42 perces részre. Egyszerűen túl nagy a város hozzá, ha igazán látványosan akarja az ember megcsinálni, akkor olyan tömegjelenetből, amilyet az évadzáróban az alkalmi laktanya/kórház megrohamozásakor láthattunk, legalább kettő kellett volna részenként, az meg nem elég, hogy a hadsereg nagy bevonulását hat fegyveres meg két Humvee érzékelteti, ilyen alapon fel is rajzolhatták volna őket.

Az is igaz, hogy mivel az AMC és az írók sem akartak egy The Walking Dead 2.0-át viszontlátni a képernyőn, és egy ismerős univerzumból táplálkozó, de markánsan különböző szériát álmodtak meg maguknak, a Fear nem szólhatott csak az akcióról, a menekülésről a túlélésről, sokkal intimebb, kisebb léptékű cselekményben kellett gondolkodniuk. Ha a hat részt nagyon leegyszerűsítjük, mit kapunk? Az megvolt, hogy a legtöbb szereplő alig mozgott, két-három helyszínnél több nem jutott egy színésznek sem (ház, iskola, kórház, borbélyüzlet, villa, utca, slussz)? Ilyenkor a dialóg, a karakterek viszonya és a köztük levő dinamika viszi el a történetet, de a Fear esetében pont ez nem működött mindig. A legjobb példa erre a negyedik epizód, amiben a katonaság lezárja a környéket, és mindenki csak ül a seggén és néz maga elé. Ha hat epizódod van egy évadra, nem engedheteted meg magadnak, hogy abból egyet ennyire látványosan karakterépítésre szánj, és a cselekmény egy centit se haladjon előre. Ezt nem menti a kétségkívül tempósabb, meghökkentőbb és izgalmasabb utolsó két epizód sem, pedig ezekben azért gyorsan beindult a verkli.

A végére aztán eljutottunk oda, hogy a szereplők egy tengerparti villában néznek/sírnak a nagy víz felé, amin ott lebeg egy iszonyatosan szarul megrajzolt hajó, és nem nagyon tudják, merre menjenek és mit tegyenek. A szőnyeget minden szereplő lába alól kihúzták, Travis agyonvert (?) egy embert és még az exfeleségét is kénytelen volt lelőni, Nicknek nincs hernyója, Alcia faszija az egyik első zombi volt, Daniel elvesztette a feleségét (Ofelia meg az anyját), ráadásul elő kellett vennie az AVH-s módszereit is (Ruben Blades akkor lett a kedvenc karakterem), Chris valahogy kénytelen lesz feldolgozni azt a tényt, hogy az apja lőtte le az anyját, és érdekes módon Madison az, aki a legkevesebb belső sérüléssel jött ki ebből a kezdeti időszakból.

Könnyű lenne párhuzamokat vonni a FTWD és a TWD karakterei között, hogy Travis hat rész alatt jutott el oda, ahova Rick (részben) öt évad alatt, hogy a megfelelően sötét múlttal bíró Daniel az a nyugati part Daryl Dixonja, de ne tegyük, mert a TWD karakterei sem újították meg a történetmesélést, na. A kérdés az, hogy mit kezdenek ezekkel a megváltozott érzelmi állapottokkal az írók, képesek lesznek-e olyan irányba elvinni a szereplőket, hogy a néző hétről hétre visszaüljön a tévé elé, és olyan kultsorozattá tegye a Feart, amilyen a TWD lett.

Nagy a kísértés a hajóra felvinni a szereplőket, de ez szerintem nem járható út, mert egyrészt nagyon drága lenne, másrészt bezárja a szereplőket egy olyan helyszínre, ahol jó kamaradrámákat lehet forgatni, de zombis drámát nemigen. A part mellett hajókázás is csak egy ideig érdekes, az meg eleve kizárt, hogy egy másik országba menjenek el - alapvetően amerikai közönségnek dolgoznak, egy venezuelai kaland senkit nem érdekelne. Jó, a venázeken kívül. Ha viszont jön a "meneküljünk el a városból, mögöttünk 12 millió zombi" típusú évad, azzal pont olyanok lesznek, mint a TWD, és ezt el akarják kerülni mindenáron, szóval egyelőre szerintem az urbánus túlélés lesz terítéken, házról-házra meneküléssel, más túlélőcsoportokkal, hasonlókkal.

A színészekkel nincs nagy bajom, Kim Dickens és Cliff Curtis nekem nem tud rossz lenni eleve, és nagyon kellemesen csalódtam Frank Dillane-ben. A többiek (Elizabeth Rodriguez, Mercedes Mason és a mellékszereplők, pl. Shawn Hatosy) megbízható, rutinos tévés veteránok és ennek megfelelően viselkedtek is. Sajna Lorenzo James Henrie és a már említett Alycia Debnam-Carey nagyon kilógott, utóbbi unott volt és hiteltelen, előbbi meg rutintalan és ideges. Ruben Blades viszont nagyon bejött, ha rajtam múlna, az ő borbélyát soha nem írnám ki a sorozatból, mert intenzív és hiteles, de van egy olyan érzésem, hogy az olcsó sokkhatás miatt ő lesz az egyik távozó a következő körben.

Ha értékelni kell az évadot, adok rá egy 3,5-öt (a finálé 4-est ér magában), mert a Fear még a hibái ellenére is sokkal jobb, mint a tévében látható tartalom 90 százaléka, és lehet egyedül vagyok ezzel, de a finálé egyik legzseniálisabb pillanatának azt tartom, amikor az autóval menekülő Travisék egyik szomszédja úgy sétáltatja a kutyát, mint aki biztos abban, hogy a rendet percek kérdése, és helyreállítják. Ezek a nüanszok azok, amelyek miatt tuti visszatérek tavasszal.