Ez egy múlt heti poszt, de mivel az itthon hétfő este bemutatott második évadról az olvasói levelek alapján sokan szeretnének olvasni, és valamiért pont ezt a posztot nem lelték meg, kénytelenek vagyunk kiemelni, hátha így mindenkinek jobb lesz.

Az a baj a True Detective második évadával, hogy volt előtte egy közel tökéletes első, és azt megismételni vagy csak megközelíteni is embert próbáló feladat lenne - hát még úgy, hogy a tavalyi siker kovácsai közül csak az író/alkotó Nic Pizzolatto van a sorozat mellett. Nincs Woody Harrelson és Matthew McConaughey, a rendező Cary Fukunaga is mással foglalkozik (egy háborús filmen dolgozik éppen Idris Elbával, bár ez tényleg lényegtelen), a helyükre érkezett színészek és rendezők pedig az első három epizódban látottak alapján csak kevés kivétellel tudtak felnőni a feladathoz.

Pedig az első évadnak is megvoltak a hiányosságai, ha teszem azt Colin Farrell és Vince Vaughn szerepelt volna benne a Harrelson/McConaughey páros helyett, nem lett volna második évad sem. Mert valljuk be őszintén, a True Detective által az első körben prezentált bűnügy (vagy inkább bűnügyek) sok minden volt, csak kivételesen átgondolt nem, és ha csak a nyomozást, a procedurális elemeket nézzük, akkor semmivel nem volt különb, mint egy jobban sikerült Gyilkos elmék-epizód. A színészek, a köztük levő kapcsolat, Pizzolatto elképesztően jól eltalált dialógusai és Fukunaga víziója viszont messze kiemelte a True Detective-t az átlagkrimik és tucatsorozatok közül, és ugyan az ügy megoldása láttán még a legelvakultabb rajongók is simán legyinthettek, ott volt az a mentőöv, hogy de bazdmeg, McConaughey AKKORÁT játszott, hogy libabőrös lett tőle az ember. Mint én most, hogy ezt írom.

A második évadnak ezt a szintet kellett volna hozni, és őszintén szólva még akár hozhatja is, de az első három rész láttán ez egyelőre elég messze van. Azért háromról beszélek, mert Pizzolatto ragaszkodott ahhoz, hogy a sajtó ne egy rész alapján ítélje meg az új sztorit, hogy legyen idő arra, hogy a karaktereket jobban megismerje. A baj az, hogy a harmadik óra után semmivel sem vagyunk közelebb hozzájuk, mint az első hatvan percet követően. A sztori viszont a maga lecsupaszított egyszerűségében is jobban felépített, sokkal kevésbé a színészekre támaszkodó, mint az első körben, és igen, már én is unom ahhoz hasonlítani a második évadot, de nem tehetek róla - ha az nincs, a második évad lehet, hogy saját magában sokkal jobban megáll, de még úgy sem lehetne zseniálisnak nevezni.

Az antológia-sorozatok nagy rákfenéje ez, hiszen minden évad egy új történet, új karakterekkel, de ha az ember megszokta a rákkoktélt, nem biztos, hogy szívesen tér vissza a löncshúshoz. Ezt az American Horror Storyban neme egyszerűséggel úgy küszöbölte ki Ryan Murphy és alkotótársa, Brad Falchuk, hogy az első évad színészeinek nagy többségét más szerepben ugyan, de visszahozta a többi évadra is, márpedig ha Jessica Lange kap egy közepesnél jobban megírt karaktert, csuklóból hozzá tud tenni annyit, hogy az minden jelenésekor ellopja a show-t a többi színész elől. Értem én, hogy a főleg filmekre szakosodott texasi kettős nem akart visszajönni egy második évadra (a tévésorozatok, még a nyolcrészesek is nagy melót jelentenek, a főszereplőknek legalább 60-62 forgatási napot) és a szereposztást annyira nem is lehet kárhoztatni, csak ott van az a “de” a tagmondat végén.

A második körben dettó egy gyilkosság hozza össze a főszereplőket, az alkohollal és kokainnal lelkesen birkózó Ray Velcoro detektívet (Farrell), a férfiakban cseppet sem bízó, kínjait szerencsejátékba és alkoholba fojtó Ani Bezzerides nyomozót (Rachel McAdams) és a szuicid hajlamú háborús veteránt, Paul Woodrugh-t (Taylor Kitsch), aki éppen motoros rendőrként igyekszik megfelelni saját elvárásainak. A gyilkosság nemcsak őket érinti, hanem az első három óra legpozitívabb meglepetését, Frank Semyont (Vince Vaughn), aki kisstílű gazemberből nőtte ki magát befolyásos oligarchává, és éppen egy nagyobbacska lépésre van attól, hogy teljesen legitim bűnöző legyen belőle, de hát jön ez a gyilkosság, és összedőlni látszik a kártyavár.

Az említett legnagyobb meglepetés pedig Vaughn, akit leginkább idióta vígjátékokban láthattunk, miközben itt három óra alatt kiderül róla, hogy igenis kiváló drámai színész, sőt, jobb is, mint Farrell, aki ezt az alkoholista, lecsúszott palit rutinból hozza, és pár jobb pillanattól eltekintve elég maníros, de hát ez nem feltétlenül az ő hibája, hanem a szövegé is, ami minden olyan mélységet és finomságot nélkülöz, mint az első évadban - esküszöm, a dialógusok felénél azt hittem, nem is ugyanaz az ember írta, mint az első évad lenyűgöző párbeszédeit. Milyen érdekes, hogy Rust Cohle-t alakító McConaugheynek elég volt 12 perc ahhoz, hogy pontosan el tudjuk helyezni a palit a világban, itt meg az első három óra leegyszerűsítve csak arról szól, hogy egy bazi nagy kalapáccsal verjék a fejünkbe azt, hogy EZEK ITT MIND SÉRÜLT EMBEREK, AKIK CSÚNYA DOLGOKAT IS TESZNEK, MERT HÁT SÉRÜLTEK.

Nem segít a dolgon a Halálos iramban-filmek mellől érkező Justin Lin sem, aki, különösen az első részben annyira igyekszik nagyfilmes eszközökkel, plánokkal és módszerekkel megrendezni ezt az alapvetően intim, és ha nem tévedek nagyot, Pizzolatto eredetei elképzelései szerint klausztrofóbiás, szűk világot, hogy pár jelenetnél kis híján hangosan felröhög az ember, és szinte várja, hogy Dwayne Johnson vagy Vin Diesel egy beszólással feloldja a feszültséget. A helyszín persze meghatározhatta ezt a rendezési stílust, Los Angeles nem Louisiana, nem a mocsár szélén tengődő tahókat mutogatnak és nem lepukkant viskókban laknak a szereplők, hanem egy metropoliszban, ami nyomasztó, szürke és személytelen. A kényszeresen mutogatott nyolcsávos autópályák (értjük, egymás mellett elrohanó, élő emberek, akiket semmi nem köt össze, sőt inkább csak elválaszt az aszfaltkígyó) egy idő után már nem olyan látványosak, mint a mocsárvidék poros útjai voltak, de hát a földrajz az már csak ilyen.

A zene továbbra is erősen depressziós, ami a hangulathoz tökéletesen illik, és akad azért jó pillanat, szép beállítás is bőven, néhol James Ellroy noirja is átsüt a képsorokon, Vaughn pedig kifejezetten érdekfeszítő, ahogy a feleségét alakító Kelly Reilly és McAdams is, sőt, továbbmegyek, a mellékszereplők sokkal jobbak mint az első évadban (W. Earl Brown, David Morse, James Frain, Abigail Spencer, Lolita Davidovich vagy Timothy V. Murphy), és a nem túl egyszerűnek bizonyuló gyilkossági ügy felgöngyölítése is izgalmasabbnak tűnik, mint elsőre vártam. A harmadik rész után simán elindítottam volna a negyediket is, és valahol bánom, hogy egy hónapot kell várnom a folytatásra, de azt a fajta rákattanást, amit az első évadban éreztem, most nem tudta elérni a sorozat. Bízom benne, hogy a hátralevő öt rész rám cáfol, és a végén pont olyan lelkendezve írok majd erről a körről is, mint az elsőről, de erre olyan nagy esélyt nem látok.

Hol látható: HBO, június 22-től este kilenctől.