Aki kardot ragad az kard által vész el.

Véget ért a Sons of Anarchy, Jax Teller soha többé nem húzza fel a segge közepéig a buggyos farmert és imbolyog ki a klubházból a szájában egy cigivel (kiegészítők: egy pár fehér Nike, fehér póló, kockás ing, kútlánc, bicska, pisztoly, bűrmellény colorral), és pattan fel a Harley-Davidson Dyna Super Glide Sport nyergébe, hogy fegyvert és drogokat terjesszen észak-Kaliforniában. Kurt Sutter sorozata nem egészen úgy búcsúzott, ahogy azt elképzeltük, a finálé tulajdonképpen egy hattyúdal vagy inkább jutalomjáték volt az utolsó évad utolsó előtti epizódja után (és nem mellesleg az évad legerősebb, tizedik részét követően, aminek íróit itt és most meg is süvegeljük, szóval kösz Kem Nunn, Gladys Rodriguez és Kurt Sutter). Hogy aztán ez a finálé mennyire volt kielégítő, vagy idegesítő, azt majd a kommentekben kivesézzük. Spoileresen folytatjuk.

A SOA végét nem lehet magában értékelni, mert egy olyan folyamat lezárása, ami a legnagyobb jóindulattal is a hatodik évad zárórészében kezdődött, de ha alaposabbak vagyunk, akkor egészen az első évadig visszamehetnénk, de nem fogunk, mert nem nagyregényt írok éppen, hanem epizódkritikát max. 7 ezer karakterben. Csak akkor érthető az utolsó jelenet, a Kemény zsarukból ismert Michael Chiklis kamionjába a motoron Krisztus-pózt felvevő Jax Teller öngyilkossága, ha emlékszünk arra, hogyan halt meg az apja, JT, és mennyire szeretett volna Jax végleg kiszállni a mókuskerékből, de úgy, hogy imádott klubja ebbe ne rokkanjon bele, vagy legalábbis ne kerüljön bajba.

Az utolsó évad szépen elvarrt minden szálat, ami a levegőben lógott, de tényleg, nem maradt semmi az égegyadta világon, amit az FX megragadhatna, már ha ez az eszement ötlete támadna a tévének, és Sutter nélkül belevágjon valamiféle folytatásba. A forgatókönyvírók néha vért izzadva teremtették meg azokat a helyzeteket, amiket Jax és a többiek szépen végigzongoráztak, és visszaállítottak egy olyan status quót a Charming-Stockton-Oakland aranyháromszögben, amiről feltételezhetjük, hogy egy ideig nem fog több emberáldozatot követelni: a kínaiaknak annyi, a vezetőjük halott, a nácik elvannak a herointerjesztéssel, amin osztoznak a fekákkal, a barnák viszi tovább a fegyverbiznisz, a SOA meg szépen ül a háttérben, és felügyeli az egész folyamatot.

Jax leszámolt a démonaival, aminek voltak tragikus mellékzöngéi (Unser halála), de Gemmának mennie kellett, hálistennek Sutterben fel sem merült az, hogy megússza Tara meggyilkolását, meg mindazt a manipulatív genyóságot, amit a fia nyakába borított az elmúlt hét évadban. Nem is lehetett másképpen lezárni ezt a szálat, és ugyan ezt a néző is tudta, és a hetedik évad minden egyes epizódjában azt várta, hogy a nő lebukjon már végre, de az nem lett volna túl szerencsés, ha a negyedik részben már golyót eresztenek a fejébe. Ahogy viszont a kártyavár szépen lassan összedőlt, és Damoklész Gemma feje fölé lógatott kardja egyre lejjebb ereszkedett, majd beleállt a fejébe, az kifejezetten élvezetes volt - Gemma, pontosabban az őt alakító Katey Sagal (Sutter felesége) kínlódása, kiútkeresése, aztán rezignált beletörődése és megkönnyebbülése az évad egyik legerősebb motívuma volt, Sagalt simán Emmy-díjra kellene jelölni, de persze nem fogják.

Az utolsó rész hullámvasútszerű felépítése nekem bejött, én szívesen felültem a vasútra, és nem agyaltam azon, hogy mire megy ki a játék, elhittem, hogy a többi klubelnök vagy maga a szeretet klub fog végezni a vezérrel, aztán meg azt, hogy szépen elvonul inkognitóba Dexter mellé fát vágni, és csak akkor lett nyilvánvaló, hogy mi fog történni, amikor egyrészt Jax elindult az utolsó nagy leszámolásra, és kinyírta Marksot, másrészt Chucky jelezte neki, hogy megbütykölte az apja motorját. A befejezés persze tekinthető egyfajta kifarolásnak, Sutter nem vállalta fel az igazi tragédiát, azt, hogy a rendőrök vagy a saját klubja lője agyon Jaxet, hanem a könnyebbik utat választotta, de ez engem kurvára nem érdekel. Olyan tökéletes befejezést, amilyet a Kemény zsaruk kapott annak idején, amúgy sem fog senki írni soha, szóval nincsenek nagy elvárásaim már egyetlen sorozattal szemben sem (és eleve, a sorozatformátum miatt a befejezés mint olyan, eleve a legnagyobb ellentmondás).

Nem lehet viszont elmenni amellett, hogy az utolsó részre Kurt Sutter mintha elővett volna egy közhelyszótárba belekötött szimbolista kiskátét, és olyan primitív eszközökkel igyekezett valamiféle mély mondanivalót kölcsönözni egy sima bűnözőkről szóló sorozatnak (amiben a szereplők többet beszéltek a becsületről, mint egy politikus, miközben szügyig jártak a tőrbe csalt ellenségek vérében), hogy legszívesebben elsírtam volna magam. A hollók, a bort és kenyeret sokat sejtető mozdulattal majszoló hajléktalan nő, a fater csizmája, a Krisztus-póz, stb., komolyan, Sutter néha mintha hatéveseknek csinálna sorozatot - ilyenkor kellett volna az FX befolyása, egy producer vagy valaki, aki rászól, hogy bazdmeg ez így nem kell, húzd már feszesebbre, és hajítsd ki ezeket a sehová nem vezető baromságokat.

Inkább azon agyalt volna, hogy lehet nagyobb súlyt, jelentőséget adni egy-egy halálesetnek, mondjuk például GEMMA LEGYILKOLÁSÁNAK egy olyan sorozatban, ahol több embert lőnek fejbe, mint ahány doboz cigit vesznek a láncdohányos főszereplők. Én frankón immúnis lettem már a halálesetekre, nem rázott meg még Juice halála sem, Gemmáé is nélkülözött mindenféle katarzist, súlyt, jelentőséget, úgy meg különösen, hogy rá tíz percre Jax úgy megdugta Wendyt, hogy a szeme is kifordult.    

A Sons of Anarchy éppen ezek miatt közel sem volt tökéletes sorozat. Az első két évad után Sutter kihisztizte magának hogy szabad kezet kapjon, és az FX tulajdonképpen nem szólt bele abba, ami a forgatáson történt, a történetvezetést, a sztorikat tejes egészében rábízta Sutter stábjára, ami nem biztos, hogy a legjobb megoldás volt. Az utolsó két évadra az epizódok hossza a sztenderd nettó 42 percről felkúszott egy óra húszig, a részeket zenés montázs nyitotta és zárta, melyeknek csak a legritkább esetben volt igazi funkciója (a 7x10-ben például kurvajó volt). Sutter a karakterekhez is nagyon ragaszkodott, és sokukat a kelleténél jóval tovább a történetben hagyta, akkor, amikor már semmilyen szerepük vagy értelmük nem volt (Juice, Clay és Unser a legjobb példa), a Kemény zsarukhoz hasonlóan saját magát is beleírta a sztoriba, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy olyan szemét senkivel nem volt, mint önmagával, mintha így vezekelne valamiféle, számomra ismeretlen bűnökért (Otto a végére egy emberi roncs volt, ugye).

A Shakespeare-analógiákat órákig lehetne sorolni, nem véletlenül, hiszen Sutter a színházból érkezett a tévébe, és ez legmarkánsabban nem is a Hamlet-Macbeth hatásokon látszik, hanem azon, ahogy a jeleneteket beállítja, ahogy hagyja a színészeket dolgozni, játszani, kiteljesedni. A SOA akkor volt a legerősebb, amikor az epizódokat felépítő egyes jelenetek egy-egy kamaradrámára emlékeztettek, amikor nem a tettek, hanem a dialógusok vitték a hátán a sztorit. A színészek pedig köszönték szépen, és a lelküket is kitették a sorozatért, Ron Perlman, Katey Sagal, Jimmy Smits, Theo Rossi, Ryan Hurst, Tommy Flanagan vagy Kim Coates itt tényleg megmutathatta, mennyivel többet érnek, mint amennyire Hollywood taksálja őket (már ha egyáltalán) és az utolsó három évadra Charie Hunnam is rengeteget fejlődött - tessék csak belenézni az első évadba, és menten kiderül, mire gondolok, Jax ott egy kifejezetten unszimpatikus hülyegyerek, amit nagyrészt annak köszönhetett a karakter, hogy Hunnam nem volt elég jó a szerephez.

Az utolsó részt alaposan megtámogatta az FX, és a közönség zabálta is - 6,4 millió nézőt érdekelt (rekord) amiből 4,2 millió a kereskedelmi célcsoportból jöttés kis híján a kedd este legnézettebb műsorává tette a motoros zsiványkodást (a CBS-en félpucér nők vonultak egy órán át a Victoria’s Secret Fashion Show keretein belül, ez 4,33 millió nézőt érdekelt 18-49-ben). A sorozat tanulságát persze mintha egyujjas kesztyűben, vastag filccel írta volna egy óvodás gyerek: jön még kutyára kamion. És a Sons of Anarchy-ban majdnem mindenki megkapta, amit megérdemelt, vagy amit tetteivel felvállalt. Köszi, Kurt, és most jöhet a Bastard Executioner, amibe könyörgöm, szerepeltesd Flanagant is, ne csak a feleségedet.