Ötödik évadát kezdte meg a CBS és az egész amerikai network tévézés  egyik legjobb sorozata (a másik a Célszemély), és ha mondjuk a Gyilkos elmék vagy az érthetetlenül népszerű NCIS évadonként csak egyszer tudna olyan minőségű epizódot letenni az asztalra, mint amilyen az évadnyitó volt, én lennék a legboldogabb ember, de mivel itt egy másik szintről van szó, nem tudok maradéktalanul elégedett lenni. A Férjem védelmében (mínusz a Kalinda férje történetszál) olyan magasra tette magának a lécet, hogy csak egy 10 százalékos minőségcsökkenés is csalódást kelt - hiába, nem egyszerű legjobbnak lenni.

Pedig az évadnyitó az utolsó 5 percig teljesen rendben volt, a Lockhardt&Garnertől távozni kívánó Cary-Alicia duó és társaik menjünk azonnal – várjunk még egy hónapot? dilemmája, Alicia rágódása a pro bono ügyek miatt, Eli jó meglátása a Peter mellett feltűnő szőkenővel kapcsolatban, Grace hirtelen jött jócsaj státusza és David Lee nyomozása mind nagyszerű kis szál volt a sorozatban, szépen végigcsinálva, logikusan, drámaian, feszülten, ahogy kell. Csak éppen a halálraítéltes szál (a központi téma, az A-sztori, a lényeg), az volt elbaszva az utolsó öt perccel.

Miért nem lehetett drámai vége az epizódnak? Miért kellett megint szép masnit kötni a heti ügyre? Miért nyert megint Alicia és Will? Miért nem értik meg az írók, hogy igenis KELL a csalódás, a frusztráció, kell az, hogy kiderüljön: Alicia sem tévedhetetlen, sőt (korábban ebből a motívumból sokkalta több volt), miért ne lehetne keserű szájízt hagyva befejezni egy epizódot? Tessék már megnézni egy Breaking Bad-részt, és tanulni belőle.