Az X-Faktor második Tábor-adása alatt három dolog lett teljesen világos számunkra:

• Alföldi Róbert a legjobb dolog, ami a műsorral történhetett. Minden szavát elhisszük, őszinte és emberi, ha pedig mindez csak azért van így, mert közben a fülébe sustorogják, hogy "Robikám, ezt a csajt tovább kell vinni, mert eladtuk a Universalnak három tál kagylós paelláért, jókat mondjál róla, az anyád úristenit", akkor meg ő a legjobb magyar színész, és kész.
• Tóth Gabi egy kifejezetten szimpatikus, jólelkű nő, aki viszont nem tud meglenni a figyelem középpontján kívül, így kényszeresen szerepelnie kell, ha meglát egy kamerát, ráadásul ha valaki a megfelelő frekvencián rezegteti a hangját, nedves lesz a bugyija. Akár többször is, gyors egymásutánban.
• A zenekaros újítás a legnagyobb parasztvakítás evör.

Az is nyilvánvaló, hogy az idei felhozatal sokkal erősebb, mint a tavalyi, a mentorházba juttatott 24+1 (mindig van egy plusz egy, na ja) produkcióból a zenekarokat leszámítva tulajdonképpen bárki megnyerheti a versenyt, persze a továbbjutók kiléte, mint mindig, most sem csak az énektudás alapján dől el, hanem attól függően, melyikük az, akiből ki lehet hozni valamit, kiből lehet a médiában is eladható énekest farigcsálni, kiben van meg az a sztori, amit a tévében fel lehet dolgozni. Az RTL Klub vérprofi, ha ez eddig nem derült volna ki, szóval már a Tábor előtt pontosan tudták, melyik 12 (plusz egy?) előadóval dolgoznak majd hónapokig az élő adásban.

Ami viszont a zenekaros mizériát illeti, az nagy baklövésnek látszik. Először is, zenekar ide vagy oda, a produkciót ebben az esetben is az énekesek teljesítménye határozza meg. Nem azt fogja kiemelni Geszti, hogy a dobos de kurva pontos volt, a gitáros kezében meg sírt a hangszer, hanem azt, hogy a csávó jól énekelt ott elől vagy sem. A jövő heti, mentorházas bejátszások alapján ráadásul minden továbbjuttatott zenekar unplugged-előadással jelentkezik majd, ahol még fontosabb lesz, mit tud az énekes, és még kevésbé az, hogyan játszanak a hangszereiken a többiek.

Az élő adásba majd bejutó együttesek szerepeltetését technikailag sem lesz egyszerű megoldani, átszerelések, beállások kellenek, ez nem megy pikkpakk, percek alatt, de ne legyen igazam. És akkor arról nem is beszélünk ugye, hogy míg a szólisták egy előre felvett, hótthalálosan pontos, steril, tiszta alapra playbackelnek énekelnek majd, a zenekarok minden tagjának abszolút kurvajól kell játszania, mert egy pontatlan dobos két ütem alatt elviszi az erdőbe az énekest. Így, ebben a formában a zenekarok nagy hátrányban vannak a szólóénekesekkel szemben, na nem mintha az eddig látottak alapján bármelyiküknek is lenne esélye a végső győzelemre.

A műsor egyébként egy szokásosan jól felépített, az előző adások drámai szálait kimaxoló két órát hozott, amikor Alföldi bejelentette, hogy aki nem tudja a szöveget vagy bármilyen más módon látszik rajta, hogy fejben nincs ott, hazazavarják, máris lehetett tudni, hogy a két renitens közül legalább az egyiknek véget ér a kaland - Pál Benjámin lett az, akire innentől nem is fogunk emlékezni, és ez így van jól. A válogató végére maradt minidrámák a szokásos sírógörcs-örömkönnyek-mentorkínok szentháromság jegyében fogantak, és értem én, hogy ez egy tévéműsor, és kell a feszkó, de a mezőnyből messze kiemelkedő hangú Danics Dórát az utolsó pillanatig szívatni, na az nem volt szép dolog.

A jövő héten kiderül, kik jutnak be az élő adásba, de az már most biztosnak látszik, hogy a tavalyi, kutyába levitt évad után az X-Faktor idén sokkal jobban bízik a hangszálakban, mint a Blikk címlap erejében, és ezzel csak a nézők járnak jól.