Elnézést a kissé kaotikus címért, mindjárt világos lesz, mire szeretnék utalni. A Netflix legutóbbi sorozatáról, az Orange is the New Black-ről lesz szó, amit elég nagy várakozások előztek meg. Nem csak azért, mert a Netflix online videótékából sorozatos nagyágyúvá avanzsálása elég jól sikerült (a House of Cards című saját gyártású szériájukat megszórták Emmy-jelölésekkel), hanem azért is, mert az alkotója Jenji Kohan. Az a Jenji Kohan, aki a Weeds-et is jegyzi. A Weeds pedig (nálunk Spangli, illetve Nancy ül a fűben címmel futott) egy igen egyedi színfolt volt az amerikai sorozatos palettán. Ha valakinek kimaradt, itt az alkalom pótolni, legalább az első 2-3 évadot, de hirtelen.

A Weeds és az Orange is the New Black valahogy úgy viszonyul egymáshoz, mint például a My Name is Earl és a Raising Hope: teljesen más sztori és más karakterek, mégis, az alkotó jellegzetes kéznyoma időről időre tetten érhető bennük. Nem véletlen, ha nekünk, nézőknek gyakran nosztalgikus érzésünk támad, de közben egy pillanatig sem érezzük önismétlésnek. A tovább után eléggé spoileresek leszünk és lesz egy 18+-os galériánk is.

Adva van egy női börtön, de ezt ne úgy képzeld el, mint a hagyományos, bilincses, rácsos kóterokat. Ide főleg drogdílerek, rablók, csalók, maximum gondatlan emberölők, szóval zömében a lájtosabb bűnelkövetők kerülnek. Cellák nincsenek, a bentiek a falak közt szabadon járhatnak, sőt, a börtönudvarra is szabadon kimehetnek. Ide kerül be egy virágszál, Piper, aki alapjában véve egy rendes kislány, csak hát jó pár évvel korábban, a lázadó fiatalkorában egy leszbikus kapcsolatnak köszönhetően drogbizniszbe keveredett. És amikor már majdnem elévült a bűncselekménye, lebukott - szívás, de megesik. Így hát önként megkezdi 15 hónapos büntetését, a vőlegénye pedig kint várja, hogy szabaduljon és összeházasodjanak.

Alapvetően egy drámáról van szó, de mondjuk azt, hogy dramedy, mert a készítő sajátos humora végig ott húzódik a háttérben. Mégis, a dráma van túlsúlyban, de egyszer sem hatásvadász, vagy eltúlzott módon. Azt mondanám, hogy sikerült nagyon is emberinek lefesteni az elítéltek egyéni tragédiáit. Ami pedig a humor részét illeti, néha hangosan röhögős, de a legtöbb esetben inkább az abszurd helyzetek miatt mosolygós, és remekül adagolt, így nem billen át az egész egy komédiába. Nem tudom megítélni, mennyire hiteles amit látunk, de nagyon is annak tűnik, ez pedig az egyik nagy pozitívuma a sorozatnak. A börtönök világa egy olyan sajátos, zárt világ, amiről a legtöbbünknek csak elképzelései vannak, és itt is működnek az előítéletek, tehát általában valami nagyon erőszakos, veszélyes helynek gondoljuk.

Az OITNB fest egy másik képet, egy reálisabbat, ami persze még mindig nem egy tortás-papírcsákós szülinapi zsúr, de a rabok sokkal inkább összefognak, és egymást támogatják, mint hogy egymás ellen forduljanak. Bemutatja, hogy mitől függnek a hatalmi viszonyok, hogy olyan apróságok, mint egy csirke felbukkanása mennyire fel tudja forgatni ezt az ingerszegény környezetet, és hogy milyen mérgező lehet egy alapvetően ártalmatlannak gondolt rádióinterjú. Szóval kiváló érzékkel állítja kontrasztba a benti és a kinti életet, és csak annyira/azért sarkít, hogy az humorforrásként működjön. 

Amikor Piper ide bekerül, kezdeti rettegését nagyon is át tudjuk érezni. Ez egy ismeretlen közeg, ahol klikkek vannak, kimondatlan szabályok, és sajátos hierarchia. Piper hamar megtapasztalja, hogy nagyon vigyázni kell minden szavára és tettére, különben könnyen előfordulhat, hogy napokig nem kap enni, magánzárkába kerül, vagy éppen valamelyik rabtársa meg akarja majd ölni. Vagyis igazi aknamező. És ha ez nem lenne elég, természetesen már a pilotban felbukkan Piper volt szerelme is, aki miatt tulajdonképpen börtönbe került. Eközben persze a sitten kívül sem áll meg az élet, így láthatjuk azt is, hogy Piper vőlegénye és a rokonok hogyan birkóznak meg a helyzettel.

Az egész évadot illetően a legjobban a teljesen random adagolt flashback-ek tetszettek. Persze ez nem új húzás, de ebben a sztoriban zseniális megoldás - nem elmeséljük, inkább megmutatjuk, egy-egy karakter hogy jutott a szögesdrót mögé. És ráadásul mindezt nem elkapkodva, hanem általában több részre bontva, ráérősen, tehát nem csak magát a bűncselekményt láthatja a néző, hanem az adott karakter korábbi élethelyzetét és környezetét is, így sikerült egészen profi módon közelebb hozni és megkedveltetni a szereplőket. De konkrétan mitől is lesznek kedvelhetőek? Attól, hogy kiderül: a legtöbben teljesen átlagos emberek, olyanok, mint te vagy én. Csak valamikor hoztak egy rossz döntést, valahol az életük félresiklott, vagy egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen. És ezen a ponton az OITNB prímán szembesít azzal, hogy igen, te is bármikor odakerülhetsz. Vagy én. Szóval más sorozatban gyakran csak fölösleges időhúzásnak tűnik a flashback, itt viszont néhány rész után már baromira örültem egy-egy teljesen váratlan bevágásnak. Imádtam, na.

A pozitívumok mellett persze hozzá kell tenni, hogy sajnos nem mentes a kliséktől a sorozat. Összességében sikerül ezeket egy viszonylag alacsony szinten tartani, de a "börtönőr és a rab szerelmes lesz, a rab teherbe esik" szálat teljességgel elhibázottnak és kiszámíthatónak, sőt, az egész sorozat legrosszabb húzásának gondolom. Értem én, hogy kellett valamit kezdeni azokkal a karakterekkel is, de miért pont ezt?!

És ha már karakterek: ahogy minden más jó sorozat, úgy az OITNB esetében is ők emelik egy magasabb szintre a sztorit. Sikerült alig ismert, vagy gyakorlatilag ismeretlen arcokat válogatni, de ezzel együtt nem lehet panasz a castingra, tulajdonképpen mindenki remekül hozza a rá osztott szerepet. A legjobbak szerintem az orosz szakácsnő, a szexista őr, "Crazy-eyes" és a vallási fanatikus flúgos csaj, de a szitkomba illő börtönigazgató is említést érdemel. Érdekes, hogy talán a főszerepet játszó Taylor Schilling muzsikál a leggyengébben, és amikor az évad közeprére Piper többé-kevésbé beilleszkedik, le is ülne a sorozat, ha a körülötte lévő karakterek - meg persze az őket bemutató flashbackek - nem mentenék meg ettől. De lehet, hogy az a bajom, hogy én egészen az évad végi cliffhangerig kicsit csalódott voltam Pipert illetően, ugyanis egy Nancy-jellegű, igazi badass női figurát szerettem volna kapni és látni benne. Aztán a legutolsó jelenet visszahozta a bizalmamat, remek befejezés volt és tett róla, hogy nagyon is várós legyen a második évad. Mit is mondhatnék zárásként? Mindent összevetve a Netflix megint megcsinálta, ebben a rendkívül erős kábeles mezőnyben ismét kiemelkedőt tudott alkotni.