A Defiance című SyFy-sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy a régebben alapvetően scifi-ben utazó kábelcsatorna visszatalálni látszik vele a helyes útra, és pankráció és idióta reality műsorok mellett virtigli scifi-sorozatot készített, idegen lényekkel, Föld elleni inváziós flottával, energiafegyverekkel és minden mással, amiből akár valami nagyon érdekes is kialakulhat - már ha a pilotban látottakat kicsit letisztázzák, és nem nézik teljesen debilnek a nézőket.

A Defiance, amellett, hogy egy tévésorozat, egy MMO (online játszható, többjátékos szerepjáték) is, aminek története párhuzamosan fut a tévésorozatéval, de azért, hogy a két termék külön-külön is élvezhető legyen, a történetszálak (legalábbis ezt ígérték a készítők) csak marginálisan kapcsolódnak össze. Igaz, a játék és a sorozat fejlesztői azt is kilátásba helyezték, hogy a jövőben lesz átjárás a két médium között, és olyan karakterek tűnhetnek fel az egyikben, amelyek a másikban töltenek be fontos szerepet.

A Defiance története in medias res kezdődik: egy lepusztult, de furcsán ismerős Földön vagyunk, ahol emberek és hét idegen faj képviselői élnek együtt - hogy a furcsa, de emberszabású idegenek hogy kerültek ide, azt egy béna narrációból és űrhajóik érkezését mutató flashbackből tudjuk meg, vagyis csak a sztori egy részét, mert az írók úgy gondolták, a tévénéző majd lesz olyan okos, hogy a Wikipedián utánanéz annak, mik ezek a hülye fejű idegen lények a True Bloodból ismerős főszereplő mellett. Nem tudni, miért nem kapunk legalább minimális hátteret a kissé zavaros felvezetéshez, ami rányomja a bélyegét a tévés élményre.

Nem tudjuk ki kicsoda, és mit akar, kit üldöznek jobban és miért, melyik frakció hová tartozik, szóval egy gyönyörű katyvaszba csöppenünk bele rögtön az első tíz percben, amiben csak az a biztos, hogy a főszereplő egy közhelyes zsivány, akinek egy idegen lény csaj kísérője van, és ők ketten állnak majd a középpontban. Azok kedvéért, akik nem akarnak guglizni: Naprendszerünkben nagy űrhajók jelentek meg a sorozat kezdete előtt 17 évvel, fedélzetükön hét idegen fajjal, akik a saját rendszerükből azért menekültek el, mert felrobbant a napjuk. Java részük hibernálva utazott, és azért jöttek ide, mert a Földet lakatlannak hitték, és le akartak telepedni. Volt nagy meglepetés, amikor mi itt vigyorogtunk az égre.

Maroknyi képviselőjüknek letelepedési engedélyt adtak, majd jött a menetrendszerű gebasz, egy háború, ami hét éven át tartott, a végét pedig az jelentette, amikor a flotta hajói valamiért bolygónkra zuhantak, és a fedélzeten tárolt terraformáló gépek beindultak - így alakult át a Föld egy hibrid planétává, amin kényelmesen megélnek az emberek, az idegen lények, a mókusok és a mutáns sünfarkasok is, mert mutáns CGI-állatok nélkül egy sorozat sem az igazi. Mi a fonalat a háború után vesszük fel, amikor az emberek és az emberszabású idegenek már hibrideket is produkálnak, és közösen élnek az egykori amerikai nagyvárosok helyén, például a St. Louis romjain épült Defiance-ben.

Az első rész felteszi a táblára a főszereplőket, a várost irányító idegen lényeket és embereket, van egy Rómeót és Júliát felidéző love story is egy idegen fiú és egy ember lány között, és főhősünk a klasszikus westernek szabályainak megfelelően megdugja a városi bordélyház vezetőjét, és a magányos polgármesterasszony egyetlen támasza lesz - közben megismerjük a régi háború bizonyos részleteit (naná, hogy a főszereplő háborús hős volt), kiderül, melyik idegen faj okos és melyik csak erős, és van egy kis intrika is, mielőtt a város végveszélybe kerül, hogy azt az ott élők összefogása csak megmentse egyelőre.

A Defiance jó lehetne, ha a készítői nem olyan szégyentelenül lopkodnának hozzá a Firefly-ból, a Farscape-ből, vagy a Warhammer táblás játékokból, és nem akarnának westernt csinálni egy 2046-ban játszódó sorozatból - ezt egyszer a Firefly büntetlenül megtette, de másnak ezt nemigen bocsátja meg a scifi-közösség. A megvalósítás tévés szinten elmegy, bár néhány animáció nagyon béna, és az idegen lények megint emberszabásúak, hülye maszkokkal a fejükön. A színészek viszont egész jók, Grant Bowler (a zsivány) és a Dexterből áthozott Jaime Murray és Julie Benz kettőse különösen jó, Stephanie Leonidas pedig a ronda maszk és sárga kontaktlencse alatt is képes arcjátékra, amiért külön dicsértet illeti.

A folytatás sikere nem a játékon múlik majd, hanem azon, mennyire sikerül a történetet érdekessé tenni, és elszakadni azoktól a kliséktől és sablonoktól, amik a pilotot elég súlyosan megterhelték. Jó lenne például, ha még több flashback lenne a háborúról, érdekesnek tűnik az a kavarás, ami a háttérben zajlik az egyik idegen faj, a mechanikus Volge miatt (kik és milyen célra használják őket), és jobban megismernénk a többi faj közötti alá-fölérendeltségi viszonyt, mert mindez sokkalta érdekesebb, mint a vicceseket beszóló főszereplő és a jólelkű polgármester bimbózó románca - ne az emberekre tessék koncentrálni, róluk kismillió sorozat szól. Értékelés: 3/5.