Nyomasztó, depressziós sorozatot forgatni mostanában lett igazán divat, mióta a skandinávok a The Killing - Híd duóval szépen elfogadtatták a világgal, hogy nemcsak szép ember lehet sorozatszereplő és nem feltétlenül baj, ha a karaktereknek rossz a kedve és állandóan nyomorúságos, szürke képeken néznek kétségbeesetten maguk elé. És még azzal sincs gond, hogy egy nyomorult hős sincs köztük, hiszen a hollywoodi papírmasé karaktereknél sokkal összetettebb alakokról van szó. (Igen, tudom, a Wallandert is meg lehetett volna említeni, de azt nem követtem.)

Amiben a két fent említett sorozat és pl. a Drót is megegyezett, az az egy évad - egy nyomozás formátum, az, ami nagyon veszélyes terep, mert a néző nem hagyhat ki egy epizódot sem, hiszen akkor valami kis apróság, ne adj isten, egy fontos momentum kimaradhat a történetből, ami szépen elrontja a műélvezetet. Klasszikus szerializált történetekről van szó, súlyosabb tartalommal és témákkal, mint a szokásos heti sorozatoké, és pont ezért (is) voltak annyira élvezetesek. Ebből a szempontból a két trónkövetelő simán átvitte a lécet, de pár aspektust tekintve az egyik (Broadchurch) jóval jobban sikerült, mint a másik. Az ugrás után spoileres duplakritika.

A brit Broadchurch és az új-zélandi Top of the Lake egyformán egy esetre fűzi fel első (és vélhetően egyetlen) évadát: egy gyerekkel történik valami, és ezt kell kinyomozni, a vizsgálatot meg egy nő vezeti vagy vesz abban részt ezerrel. A hasonlóságok tovább folytatódnak abban az értelemben, hogy kiesebb partvidéken játszódik mindkét sorozat, és persze a helyiek közül csak annak nincs legalább érintőlegesen köze az eseményekhez, aki kómában fekszik, vagy elköltözött, szóval elég szövevényes, szerteágazó történetet kapunk mindkét sorozatban.

Ahol viszont a Broadchurch jóval előrébb tart, az, hogy a kisfiú halála sokkal érdekesebb (a pilot alapján ítélkezünk) mint a 12 évesen terhes kislány esete, ráadásul a brit sorozat készítője nem írta bele saját magát a történetbe, ami az egyik legócskább húzás, és ezért jár egy faszkorbács Jane Campionnak, Zongoralecke ide vagy oda. A Top of the Lake-ben Holly Hunter őszhajú feminista szektavezére ugyanis pont olyan, mint Campion, (vagy amilyen lenni szeretne), és ez kicsit kizökkenti a nézőt a történetből.

A sorozat főszereplője Elizabeth Moss, aki lehetett volna telitalálat is, hiszen a a tehetsége megvan a mesterségéhez, de itt, legalábbis az első rész alapján, nem működik a karaktere. Nem tudom miért, az egész sorozat idegesít valahol, és ami a legrosszabb, ne érdekel, ki és miért rontotta meg a kislányt, nem drukkolok a nyomozónak és nem vált ki belőlem reakciót a helyi drogbáró sem. Ez idegesít a legjobban, mert ha legalább szar lenne, akkor nem motoszkálna bennem, hogy esetleg bele kellene nézni, mert hátha jobb lesz, így viszont lehet ledarálom nyáron.

A Broadchurch viszont azonnal berántott, az idétlen helyi detektív csajjal és David Tennant kissé zilált idegrendszerű nyomozójával együtt, ráadásul itt nagyon erős az a családi szál, ami annyira emberközelivé tette a The Killinget és a Hidat is. A meggyilkolt kisfiú ügyében szerintem egyre többen lesznek érintettek, pár lehetséges gyanúsítottat már a pilot is felvezetett, annak meg kifejezetten örülük, hogy nem sietünk sehová, idő van, majd kibontjuk rendesen a cselekményt a helyi sajtóssal, szállodással, újságossal és azzal a rettentő rosszarcú nővel együtt, akire azonnal rásütöttem, hogy bűnös, pedig pontosan tudom, hogy pont azért lett ilyen karakter, hogy azt higgyem, közben meg hótt ártatlan lesz.

Érdekes, de a kicsivel világosabb, melegebb színekkel dolgozó Broadchurch sokkal nyomasztóbb és lehangolóbb, mint a Top of the Lake, és az ügy is érdekesebb valamiért - a színészek pedig sokkal hitelesebb, hihetőbb figurákat hoznak, mint az új-zélandi újoncban. Nem kihagyni.