Mi történik akkor, ha visszafele játszunk le egy countrylemezt? Visszajön a nőnk, megjavul a kamionunk és feltámad a kutyánk, legalábbis egy ősrégi vicc szerint, ami az európai fülnek kicsit bugyután nyálas-vicces countryzene közismert toposzait figurázza ki. Mivel az amerikaiak (teljes joggal, tegyük hozzá) szarnak a mi fejünkre, csak idő kérdése volt, mikor lesz már olyan sorozat a tévében, ami a countryzenészek meglehetősen belterjes világát dolgozza fel. A Nashville viszont nem olyan, mint az egészen kiváló és őszinte Őrült szív című mozifilm volt Jeff Bridgesszel, hanem egy extra adag giccsel nyakonöntött zenés szappanopera.

Ha abból indulunk ki, milyen lenne egy magyar sorozat, amiben a Marslakók szereplői a lakodalmas rock kulisszái mögötti machinációkról, egy feltörekvő ifjú haknizenészről és a csúcson túljutott, de pozíciójához kétségbeesetten ragaszkodó Galambos Lajos-epigonról szól, akkor nagyjából be tudjuk lőni, milyen sorozat a Nashville. Jó, ne legyünk igazságtalanok, a sorozat nagyon jól néz ki, kiválóan fényképezik, a külső helyszínek, a díszletek nagyszerűek, a Nashville-i miliőt nagyszerűen fogja meg és adja át, sőt, még színészek is vannak benne, egészen pontosan kettő, Connie Britton és Powers Boothe, akikre panaszunk sem nagyon lehet. A többiek is megcsinálják azt, amit kell, arról nem nagyon tehetnek, hogy a szerepek elég sablonosak. 

Az alapsztori az, hogy egy kiöregedőben levő countrysztár (Britton) nem akarja elfogadni, hogy 2012-t írunk, és senki nem vesz CD-t, sőt, a koncertjeire sem megy már el 30-40 000 ember, mert nem ő a húzónév, hanem egy törekvő ribanc (Hayden Panettiere), aki ugyan szarul énekli műanyag rágóguminótáit, de a tinilányok zabálják, és milliókat lehet keresni rajta. A lemezkiadójuk úgy dönt, menjenek közös turnéra, amin majd a veterán lesz az előzenekar. Ez persze konfliktushoz vezet, és jön a dráma, amit tetéz még némi színfalak mögötti politikai manipuláció,  egy családi dráma, egy régi szerelem fellobbanása és egy pincérnő első tétova lépései a sztárság felé - mindez heti 42 percben, kockás masnival átkötve. 

Mindezzel semmi baj nem lenne, egy sima szappanopera az egész, amiből van hatvan a tévében, Dallas ez, csak nem olajjal, hanem countryzenével. Az áskálódások, a meglelőnek szánt, de patikamérlegen kimért mennyiségben szállított fordulatok mind ismerősek lehetnek a Született feleségek, a Melrose Place vagy a Botrány című sorozatok rajongóinak, kellemesen el lehet vele zsibbasztani az agyunkat és kész, maradandó nyomot nem hagy, kárt nem okoz, lapozzunk.

Igen ám, de ebben a sorozatban énekelnek is, ráadásul nem is keveset. Ilyenkor bicsaklik meg egy kicsit a sztori, mert ugyan a nóták jó helyen vannak (a sztorit viszik előre, és nem a sztori köti össze a nótákat, mint a Glee-ben), és jók is, de az előadásuk nagyon kizökkenti a nézőt a hangulatból. Connie Britton ugyanis valóban kiváló színésznő, de nem countryénekes, előadásmódja ennek megfelelően megreked egy gyenge megasztáros szintjén, ami viszont még indig jobb, mint Hayden Pnettiere-é, aki konkrétan nem tud énekelni.

Ez a kettősség, és a túláradó giccs az, ami a Nashville-t egy sima CW-szappanoperává teszi, és nem lesz belőle Treme, ahol minden egyes hangnak szerepe, jelentősége van. Kár, mert egyébként a sorozatban sokkal több lehetőség van. Értékelés: 2,5/5