Na, hát Gulyás az az ember, aki a döntőn (a rádió hangtárában visszahallgatható a július 29-i napra kattintva 20:08:42-nél) egyik követelménynek sem tudott megfelelni. Ő volt a szemünk, de az volt az érzésünk, hogy ezen a szemen egy szódásszifon-szemüveg csücsül. A mérkőzés menetét ugyanis nem nagyon sikerült a támad, védekezik és tus szavaknál többel érzékeltetnie, sőt, ebből a tust rendszeresen a rossz oldalra mondta be – tudjuk, hogy a vívásnál szabad szemmel nehéz megállapítani a találatot, de hát tessék a bevárni a gép jelzését! Szilágyi meccse gyorsan eldőlt, ezért nem is vártunk volna el egy Dumas-féle plasztikus leírást, de azért néhány markáns metafora segített volna abban, hogy amatőr lelki szemeink előtt megjelenhessen a döntő. Szívesen hallottunk volna legalább egy félmondatot, miben is jobb Szilágyi Áron a többieknél – Gyorsabb? Jobb a ritmusa? Hosszabb a karja? Letisztultabbak a cselei? –, de erre hiába vártunk. Ennyi erővel valamilyen livescore-applikációt is frissítgethettünk volna.  

Ráadásul Gulyás valósággal szétcincálta a saját közvetítését, mert állandóan belegabalyodott a saját ostoba kommentárjaiba: „Nekem legfeljebb itt a tenyerem izzad”, vagy „Mi dúlhat a lelkében, mi dúlhat Áron lelkében, és mi dúlhat a mi lelkünkben?”. A meccs izgalmainak tetőfokán Szilágyi addig megszerzett hét pontjáról is sikerült egy kiemelkedően elbaszott hasonlatot remekelnie: „Heten vannak, mint a gonoszok, de milyen kedves gonoszok”. Egy másik találatnál pedig: „Ez még pofonból is nagy, hát még így fegyverrel”. Amúgy szerintem az olimpiai döntő sodrásában még talán el is siklottunk volna egy-egy szerencsétlen mondat felett, ha ezeket Gulyás nem kezdte volna el még tovább kozmetikázni. Amikor például 1:0 helyett véletlenül 15:1 –et rikoltott a mikrofonba, akkor meg sem próbált gyorsan tovább lépni, hanem belekezdett egy semmilyen információval nem bíró lamentálásba: „Ez már tudatalatti, biztos! Ha akartam volna sem tudtam volna nagyobb butaságot mondani”. Dehogynem, de ez senkit nem érdekel, Laci.

A ritmustalan és érdektelen közvetítésben a kenetteljes hangulat is idegesítő volt. Persze az olimpia arról szól, hogy tökismeretlen sportágak tökismeretlen versenyzőinek szurkolunk, ezért egy közvetítésben nyilván iszonyatosan fontos, hogy zengjen a hajrámagyarok. De a Gulyás szájából kibukó kenetteljes értelmetlenségek hallatán még Semjén Zsolt is elismerően csettintett volna: „Lehetnek már hibák, de a vége legyen csoda. Egy nem várt csoda.”, vagy az ellenfél, az olasz Diego Occhiuzzi egyik találatánál: „Nem baj, nem baj, nem baj, a baj nem itt kezdődik”. Tényleg nem, mert a baj ott kezdődik, amikor a riporter már a katarzist is elvéti, és az utolsó tusnál a spontán kitörés helyett gyorsan belepillant a jegyzeteibe, hogy szép tagoltan olvashassa fel a betárazott formulákat, olyanokat, mint: „A magyar kard újra fényesen csillog. Végre. Végre. Végre. De mi folytassuk az ünneplést, mert ez egy csoda”.