Múlt héten hirdette ki az amerikai Tévéakadémia a 2012-es Emmy-jelöltek névsorát, és mint minden évben, most is akadt számos olyan hiányzó, aki vagy ami (már ha sorozatepizódokról beszélünk) simán megérdemelte volna a jelölést, és kerültek be olyan nevek is a végső kalapba, amik láttán csak a fejét vakargatta az ember, és gonoszul menten rokoni szálakat és mutyit emlegetett. Ez minden évben így van, szóval felesleges bosszankodni, olyan nincs hogy mindenki ízlésének megfelelő legyen a jelöltek névsora. Az viszont valahol idegesítő, ha egy-egy sorozatot, esetleg műfajt tendenciózusan figyelmen kívül hagynak az Akadémia tagjai.

Az egyik legfájóbb hiányzó a House, amit sem megvalósítás, sem színészi munka szempontjából nem tartottak elég jónak arra, hogy Emmy-t kaphasson. Nem azt mondjuk, hogy a záróévad annyira jó volt, de Hugh Laurie és a sorozat nyolcéves teljesítményét igenis lehetett volna értékelni, és nemcsak nosztalgikus indíttatásból, hanem azért, mert valódi értékeket tettek le az asztalra. Szintén a drámáknál maradva kimaradt Mandy Patinkin a legjobb mellékszereplők közül, pedig a Homeland első évadában legalább annyira jó volt, mint Damian Lewis és Claire Danes, akiket pedig jelöltek a legjobb drámai főszereplő kategóriában.

A legfelháborítóbb mégis a komikusi pályát a Boss című sorozat vérgenyó főszereplőjének kedvéért drámaira cserélő Kelsey Grammer vagy a Törvény emberében továbbra is zseniálisan játszó Timothy Olyphant esete, akik sokkal inkább megérdemelték volna a jelölést, mint a mára Don Drapert már csak rutinból lehozó Jon Hamm (Reklámőrültek), az előző Dexter-évadban semmi kiemelkedőt nem nyújtó Michael C. Hall (bezzeg Mos Def, ő nagyon fasza volt, de nem jelölték sem mellék., sem vendégszereplőnek) vagy Hugh Bonneville (Downton Abbey), akitől mostanában divat elájulni. Pedig a Boss, a Starz egyik zászlóshajója kiváló sorozat, amiben a chicagói politikai élet, és főleg a polgármester, Tom Kane szemétségén keresztül illusztrálják a készítők, köztük Gus Van Sant executive producer, hogy mennyire mocskos dolog is a politika. Grammer óriási élete első drámai tévészerepében, olyan szemét és gyűlöletes, de egyben esendő és szánalmas is, hogy a néző nem tudja tiszta szívből gyűlölni.    

A legjobb drámai sorozatok közé továbbra sem juthat be a Sons of Anarchy (Kemény mototosok) című motorosbandás dráma, pedig évek óta az egyik legstabilabban teljesítő, legérdekesebb sorozat - a sorozat esélyeit persze nem javítja, hogy a készítője, Kurt Sutter, minden fórumon anyázza a Tévéakadémia tagjait. Ez nemcsak a sorozatnak, hanem a színészeinek sem tesz jót, Ron Perlman vagy Katey Sagal simán ott lehetne a legjobb főszereplők között, de így semmi esélyük. Azt már meg sem említjük, hogy a jelenlegi legjobb nyomozós széria, a TNT Southland (Terepen) című sorozata az Emmy-díjak közelébe sem kerül, mert minek.

Pedig mindkét sorozat kábelen megy, igaz, nem fizetős, nagy kábelcsatornán, de hát a Mad Men (Reklámőrültek) sem, azt pedig minden évben jelölik, ha kell, ha nem. A Sons of Anarchy lendületét és szerethetővé tett gazembereit pedig nem tudja űberelni a reklámszakemberes sorozat. A Terepen kézikamerás, az esetek 90 százalékában külső helyszíneken (Los Angeles-ben) forgatott jelenetei és a helyi rendőrök munkáját kíméletlen őszinteséggel bemutató történetei is megérnének egy vagy inkább több díjat, ilyen jó rendőrös sorozat a tévében legutóbb a Kemény zsaruk volt (az FX műsorán, azaz dettó kábelen futott 2002-2008 között), amit valahogy szintén nem jelöltek a legjobb drámák közé soha.  

A vígjátékok vonalán sincs minden rendben, nem kapott jelölést a Parks and Recreation (Városfejlesztési osztály) és az internet népének nagy kedvence, a Community, viszont az agyonsztárolt Csajok igen. Kimaradt a legjobb sorozatok közül a Louie, ami pedig jelenleg a legviccesebb sitcom a tévében, és a mainstream szartengerén lebegő Emmy-csónakot Danny McBride (Egyszer fent…, inkább lent) jelölésével sem akarták borogatni, pedig az űbertahót zseniálisan alakító komikus jobban megérdemelné a szobrot, mint Jon Cryer, aki saját maga sem nagyon érti, miért jelölték legjobb főszerepre a Két pasi meg egy kicsiért.

Ez csak az idei panaszlista, de ez semmi ahhoz képest, amit az elmúlt húsz évben a jelöltek közül érthetetlenül kihagyott sorozatok listája mutat. A Tévéakadémia öt évad alatt nem volt képes felismerni, milyen őszinte dráma a középiskolás focicsapatról és a kisvárosi Amerikáról szóló Friday Night Lights, vagy mennyire megújította a scifi műfaját a Battlestar Galactica (jó, forgatókönyvért és rendezésért kapott azért szobrokat), aminek ugyan a záróévada nem sikerül olyan jól, mint az első etapok, de etől még megérdemelte volna, hogy a Tévéakadémia elismerje az emberszabású robotokkal folytatott küzdelmet.   

Szintén figyelmen kívül hagyják már negyedik éve, milyen húsbavágóan életszagú és megrázó a Sons of Anarchy, és miközben a Downton Abbey-nek elég volt két évad a nevezéshegyhez, az amerikai tévés szakemberek soha nem ismerték fel, mennyire szórakoztató a Doctor Who. A Bosszúállók sikere miatt most mindenütt körülrajongott Joss Whedon a Buffy, a vámpírok réme című sorozattal vonult be a popkulturába, viszont Emmy-t egyet sem kapott az 1997-2003 között műsoron levő sorozatért.

Az HBO-t általában szereti az akadémia, de soha nem jelölték semmire azt az Oz-t, ami nélkül ma nem lenne sem Breaking Bad, sem Trónok harca, és egyetlen egyszer sem jelölték a Drótot a nagy kategóriákban, pedig ha van olyan sorozat, amit minden kritikus az elmúlt tíz év legjobbjának tart, az ez. Az Oz egy amerikai börtön kísérleti szárnyában játszódó, durva, erőszakos dráma volt, ami kitaposta az ösvényt az HBO nagy sorozatai előtt - igaz, amikor műsoron volt (1997-2003), kábelcsatorna csak mutatóba kapott Emmy-díjat. A Drót korunk nagyregénye, egy öt évadon át hömpölygő eposz, ami Baltimore városát és annak lakóit hozta emberközelbe, kezdve az utcai drogárussal, folytatva az őket üldöző nyomozókkal és az erről beszámoló újságírókkal és befejezve a politikusokkal, akik sokkalta korruptabbak és embertelenebbek voltak a történetben, mint egy sima drogdíler. 

A máltatlanul elfelejtett színészek listája is végtelen. Kimaradt a végtelenül szórakoztató John C. McGinley (Dokik),aki Dr. Cox alakját tette halhatatlanná az NBC (később ABC) sitcomjában, nem jutott soha nevezés a sokoldalú Garrett Dillahuntnak, aki a Terminator TSCC-ben lelketlen kiborgot, a Nevelésből elégséges című sitcomban kissé zilált idegrendszerű, de nagyon szerethető és vicces családfőt, a Deadwood című westernben pedig egyenesen két karaktert is alakított zseniálisan.

Tíz évnyi Rém rendes család és négy évadnyi Sons of Anarchy sem volt elég ahhoz, hogy Katey Sagal akár csak egyszer is a szobor közelébe kerüljön. Húszéves tévés karrierjét Michael Cudlitz (Terepen, Elit alakulat) is letudta Emmy-jelölés nélkül, és John Noble is kaphatna legalább egy gesztusértékű nevezést a Fringe (A rejtély) Walter nevű őrült tudósának megformálásáért. Lauren Graham hiába volt jó és vicces anya a Szívek szállodájában és a Parenthoodban, senki nem foglalkozott vele, aki pedig J.K. Simmons-t nem jelölte legjobb mellékszereplőnek a Főnökért vagy az Oz egyik legjobb karakterének megszemélyesítéséért, az adja vissza a tévéakadémiai tagkönyvét, de menten.

A lista a végtelenségig folytatható, nem lehet összeszedni minden olyan sorozatot, színészt vagy színésznőt, aki kimaradt az Emmy-kalapból. A Tévéakadémia valahogy kötelező érvényűnek tekinti a Mad Men jelölését, amiből le merem fogadni, egynél több évadot egyikőjük sem látott, és nem vehető komolyan az egyébként valóban értékes, de igen szűk rétegnek szóló Downton Abbey jelölése sem. Miért is lehetne komolyan venni az Emmy-t, ha a Rescue Me című tűzoltós sorozat nem volt képben soha a legjobb dráma kategóriájában, az idei Mad Men-nevezések közül pedig meglehetősen váratlanul pont a jelmezeket hagyták ki (a sorozat történetében először), amiben valóban korszakalkotó a sorozat?

Az egyéni érdekek, a tendenciózus nevezések, a blogok és szaklapok által felkapott és agyonsztárolt sorozatok (pl. Csajok, Downton Abbey) viszont olyan értékes darabokat szorítanak ki a legnagyobb tévés elismerés mellől, amiket vétek mellőzni. És erre most hiába idézzük a Drót egyik legjobb sorát (It's all in the game), azért ez még elszomorító.