Van az úgy, hogy az ember már nem bírja tovább nézni a szenvedést a tévében, eljut arra a pontra, amikor legszívesebben eret vágna nemcsak magán, de az összes nyomorult szereplőn, és együtt zokogna velük üvöltve, ha ettől hamarabb vége lesz a kínlódásnak. A The Killing pont ilyen sorozat volt, az első két évadban pont annyi vidám perc, az embertelen feszkót oldó vicces beszólás, mosolygós arcú szereplő és napfényes felvétel volt, mint ahány értelmes dolgot kiejtett a száján VÖsszeesküvőV Alekosz a száján az elmúlt egy évben. Spoileresek leszünk.

Naszóval megvan Rosie gyilkosa, és ha valaki a finálét esetleg Jamie lebukása/lelövése után abbahagyta volna, az keresse elő a file-t és nézze végig az utolsó részt, mert van benne slusszpoén. Ennél tragikusabb véget nemigen érhetett volna a sorozat, és ugyan sejthető volt, hogy nem fognak 32 percet csak arra szánni a készítők, hogy elbúcsúztassák a főszereplőket, sőt, én a csajomnak teljesen random azt mondtam, hogy az anyja lesz a gyilkos, mert már annyiszor szopatták meg az embert a két évad alatt, hogy akár Mitch is kijöhetett az íróknak a "ki legyen az igazi, de istenbizony nem szívatásból előszedett gyilkos?" témájú brainstormingolás alatt.

Ezeket a gyermeki örömmel sorozatban elsütött húzásokat leszámítva a Killing második évada sokkal jobb lett, mint az első, volt miért és kikért izgulni, ennyire geci indiánokat meg még soha nem mert mutogatni senki a tévében, félve a rasszizmus vádjától, pedig milyen jó lett volna. A színészek közül Joel Kinnaman messze levert mindenkit, a faszi valami embertelenül laza és olyan könnyedén hozta le Holder figuráját, mintha ez lenne a legegyszerűbb dolog a világon, pedig nem az, tessék csak megpróbálni a tökör előtt azt a félig flegma arckifejezést és a villogó szemeket gyakorolni, nem fog menni.

Mireille Enos és Brent Sexton méltó társa volt a faszinak, mint ahogy a többiek is, minden mellékszereplő stimmelt, és ezzel lehetett kicsit tompítani a néha döcögő történetvezetés miatt érzett idegbetegséget, Janeket például mi a fenéért kellett ilyen simán kiírni? A látványvilággal sem volt semmi baj, sőt, a Seattle-t helyettesítúő Vancouverről meg nem mondaná senki, hogy a világ legszebb városának választották nem egyszer, ennél szürkébb, depressziósabb helyet a világon nem tudok elképzelni, pedig láttam egy-két lehangoló lakótelepet már életemben.

Ami engem a leginkább idegesített, az, hogy a végére tulajdonképpen leszartam, ki ölte meg Rosie Larsent, jobban érdekelt az, hogy Mitch képes lesz-e továbblépni, hogy beköltöznek-e a házba Larsonék, hogy Lindennek rendbejön-e az élete, és így tovább, szóval minden más jobban érdekelt annál, hogy mi lett a csajjal, aki rosszkor volt rossz helyen. Lehet ez volt a készítők célja, nem tudom, de ha nem, az sem érdekel, nekem így volt teljes a sorozat. A folytatásról egyelőre nem tudni semmit, de reménykedünk.