Színészportrék a közszolgálatin egy órán keresztül, Kállai Ferenc, Bodrogi Gyula, Szabó Gyula, Törőcsik Mari, Avar István, öreg csontok egy karosszékben fecsegnek – nem hangzik túl izgalmasan. Pedig Alföldi Róbert műsorának nem akad versenytársa csatornaközileg, és ilyen élvezetes színészportrékat rég nem láttunk.

Noha a kereskedelmi csatornák legkülönfélébb műsoraiban fel-fel bukkannak színészek, ezek a felbukkanások még bulvár mértékkel sem nevezhetők érdekesnek. Aztán van a királyi tévék, rádiók specialitása, a legkínosabb fajta színészinterjú, amikor a riporter egy megkoszorúzandó emléktáblának tekinti riportalanyát. Persze, az ilyen riporter mindennél fontosabbnak érzi a koszorúzó, vagyis saját maga jelentőségét.

Alföldi színészportréi talán épp azért egyediek, mert a riporter egész más szerepet kap bennük, mint hagyományosan. Visszafogja, és takaréklángra teszi magát, maximális teret biztosít a riportalanyoknak, akik rendszerint idős színészek, szóval van mit mesélniük. És Alföldi pont erre veszi rá őket, meséljenek az életükről, hogyan lettek színészek, milyen volt akkoriban színésznek lenni stb, és csak annyi a titok, hogy hagyja beszélni riportalanyait, nem nézi az órát, nem dumál közbe a gondolatsor közepén, és nem faggatózik kényszeresen. Soha ennyi befejezett mondat egy tévéműsorban! Az azért látszik, hogy Alföldi felkészül a beszélgetőtársaiból, kérdéseket is betáraz, viszont nincs görcsös kapaszkodás egy előzetesen megírt forgatókönyvbe.

És az sem mellékes, hogy riportalanyai komolyan veszik, de szerencsére nem mint riportert, hanem mint ifjú kollégát, és egyben unokát. Ezért nem is beszélnek mellé, és nem kell végighallgatnunk gázos színészszónoklatokat. Inkább úgy állnak hozzá, mint nagyapa az unokához, térdükre ültetik Alföldit, és mesélnek, „idefigyelj Robi”.

Merthogy Alföldi személyisége, és riporteri „technikája” oldott közeget teremt a beszélgetésekhez, a színészek teljesen eleresztik magukat, az ember úgy érzi magát, mintha a nagyszüleivel beszélgetne a kertben, a nap sütne, a málnaszörp ütne, és nem lennének a világon se kamerák, se stúdió, idő viszont bőven. Úgy látszik, hogy ha a színészek lazítanak, ha kinthagyják a ruhatárban a nemzet színésze jelmezt és emberré válnak, akkor baromi vicces emberek, és ez nem az a fajta kötelező humorizálgatás, mint a Fábry-showban.

Ráadásul van egy bónusz poén, a felvétel nem akkor kezdődik, és nem akkor végződik, mint amikor a színészek hiszik. Úgyhogy láthatjuk azt is, amit a felvétel előtt, és amit a felvétel után produkálnak, ahogyan a színészek abban a hitben viselkednek, hogy még, illetve már nem veszik őket a kamerák. Na, ez a rész a rumos meggy a tortán.

Ma, péntek este 20:05-től az m1-en Harkányi Endrével.