"Bazmeg..." - mondta Ferenc a kiesett Tamásnak szombat este 11 óra tájékán. Én is pontosan ezt gondoltam a Megasztár legutóbbi döntőjét követően, meg még sok minden mást is. Itt van ugye ez a műsor, amiről bárhányszor is hangsúlyozák szélesen artikulálva, hogy saját fejlesztés, elvileg egy jól bejáratott formátumra épül (a nép egyszerű fia vagy lánya megméretteti magát a nyilvánosság előtt, majd sikeres lesz és kacsalábon forog) és szerte a világon nagy sikerrel megy. De mégis mennyire rugaszkodott el a Megasztár az eredeti formátumtól? Bökjön, és eláruljuk.

Kezdjük a számokkal, aztán belecsapunk a lecsóba istenesen: a Megasztár fél nyolckor kezdődik, és röpke 3,5 óra múlva, 11-kor ér véget; az American Idol (jó, tudom, az eredeti a Pop Idol volt Angliából, de most az unokatestvéreket versenyeztetjük) 60 percben, majd másnap egy 30 perces "kiszavazó show-ban" letudja mindezt. Mire fel ez a nagy különbség? Miért kell több mint kétszer annyi időt fecsérelni 5 reménység tehetségének kiderítésére, mint 8 amerikai wannabe sztár felmérésére?

A proverbiális eb elhantolásáért a képen látható zsűri a felelős. Tettem volna én be ide a Megasztár zsűriről is egy képet, de az istennek nem találtam olyat, melyre mind az öt egó egyszerre ráférne.
Az amerikai műsorban a következő a menet: a műsor elején egy mondatban bejelentik, hogy milyen stílusban fognak énekelni a fellépők; kisfilmben megmutatják, hogy az aktuális műfaj nagy öregje miként segítette a versenyzőket; a 8. percben az első fellépő már a színpadon; a 11.-ben a három zsűritag értékel EGY-EGY mondatban, a 13.-ban jön is a következő áldozat.
A TV2 produkciójában a 13. percben még a zsűri bemutatásán sem esünk át, itt mindenkit külön meg kell hajoltatni, és szépen körbenyalogatni, hogyaszongya ő a legjobb meg a legszakértőbb, meg egyébként is, tapsoljunk már nekik, meg lengessünk "Hajrá Soma!" táblákat, mert az olyan spontán.

Mire az első énekes a színpadra kerül, az ember már kibosszankodja magát a csehszlovák esztrádműsorokat idéző díszleten (tényleg, kinek az eszement ötlete volt gumimatracokkal belakni a hátteret?) és a műsor sztájlisztjának aktuális dúlásán (és ezen a Szabó Eszternek kreált dekoltázs sem tud segíteni), és alig várja, hogy a lényegből is lásson valamit. A zeneszámot követően kezdődik az igazi műsor, az amiért ez az egész a képernyőre kerülhet: a zsűri magánszáma.

Az ugye adott, hogy mindenkinek csak dícséret jár, mindegyik énekes földet indít és forradalmat készít elő a hangjával, Bakács egyenesen "kiválasztottnak" titulálja az egyik dalos pacsirtánkat (Settenkedőhöz hasonlóan én sem értek a szakmához, de Magdi hangja valóban nagyon jó, már kész is a "Hajrá Magdika!" transzparensem). Ha valaki nem hallja a produkciókat, csak a zsűri értékelését, azt hinné, hogy itt kiesni nem is szabadna, mert mindenki annyira, de annyira tökéletes. Azt persze nem említik meg, hogy néhány nóta kiválasztásánál jobban csak a kalapokat eröltető sztájliszt nyúl mellé, és arról sem nagyon esik szó, hogy hamisan, és a dalokat meglehetősen szabadon értelmező formában adják elő a produkciójukat a döntősök.

A másik oldalon a zsűri nem kenegeti hájjal a versenyzőket, ha valami szar, azt meg is mondják (igen, így, ilyen stílusban) és senkit nem érdekel, hogy a stúdióba bezavart közönség pfújol. És tudja a kedves olvasó, hogy ki a legnépszerűbb zsűritag? Az a Simon Cowell, aki a lehető legkeményebben cinkeli a versenyzőket, és aki képes Amerikában azt kimondani, hogy a country zene mint olyan, fos, és kész. Ja igen, mellette nem Soma és Novák ül, hanem Paula Abdul és Randy Jackson, tessék rákeresni a nevekre, ha nem jelentenek semmit.

Az amerikai nézettségi listákat toronymagasan vezető Idol sikerének a titka az, hogy nem egy keletnémet ajándékkosarat próbál a néző torkán leerőltetni, nem húzza az időt azzal, hogy spontánnak beállított jelenetekben önfeledten ugráló pizsamás Megasztárokat mutogat, hanem a produkciókra koncentrál, és nem hagyja, hogy a zsűri über-egója rányomja a bélyegét egy egyébként szórakoztató műsorra.